◼Az Ordasok tépte tájon, mint egyik kötetének a címe mondja, mekkora harcot kellett folytatnia az erkölcsi talpon maradásért kettős kisebbségi szorításában? Kisebbségi magyarként, kisebbségiként a diktatúra szorításával szemben.
Az erkölcsi talpon maradás nem függvénye a kisebbségi léthelyzetnek. Egyik klasszikusunk mondása jut eszembe: aki embernek hitvány, magyarnak is hitvány. Nem hiszem, hogy a kisebbségi sors jobban erodálná az erkölcsöt, mint a többségi. Némelyek egyenesen kisebbségi humánumot emlegetnek, amiben lehet valami igazság. Amint néhány európai példa – Dél-Tirol, Aland-szigetek esete stb. – bizonyítja, a kisebbségi sorsban is lehet teljes értékű az ember, nem alávetett helyzetű egy számbelileg kisebb helyzetben élő közösségben. A diktatúrákat általában a többség is szenvedi. Az erdélyi magyarságnak, a székelységnek az utóbbi fél évszázadban volt szerencséje egynéhányhoz. A tizennyolcadik században, a madéfalvi veszedelem táján az Osztrák Monarchia diktatúrája is legalább annyira gyalázatos volt, mint a huszadik században ránk törő elnyomások. Mindegyikben a gyarmatosítás gyakorlata a közös. A kisantant utódállamai semmivel sem maradtak el a Habsburgoktól, nemcsak tanultak tőlük, hanem túl is szárnyalták őket.
Eleinte beérték a szimbolikus térfoglalással. De hamar belemelegedtek a valódiba is. Ígéreteikről már az elhangzás pillanatában tudták, hogy csak a szemkiszúrásra jók. Kezdetektől fogva hazudtak. Nálunk, székelyeknél járja egy mondás arról, hogy aki hazudik, az lop is, aki pedig lop, az ölni is képes. Házunk táján maradva, a száz év romániai magyar kisebbségi sorsban mindenre találunk példát. A világ nagy, klasszikus gyarmatosítóival ellentétben nemcsak a gazdasági kifosztás, a vagyoni javak eltulajdonlása volt az elsődleges cél, hanem az eltörlésé is, vagyis a kisebbségek nélküli állam megteremtése. Bármilyen színű volt is a hatalom a mindenkori Romániában, ebben a konszenzus nyilvánvaló. A szászoktól, sváboktól, zsidóktól nagyjából megszabadultak, maradtak a romák és mi, immár napról napra fogyatkozóban. Tűnhet bár üdvösnek az egységes, oszthatatlan nemzetállami eszme, a mai világhelyzet arra enged következtetni, hogy mindez illúzió. Nem volt, nincs és nem lesz kisebbségek nélküli társadalom. Ennek a felismerésére előbb-utóbb mindenki rákényszerül.
◼Természetes módon említjük az „erdélyi irodalmat”, miközben a magyar nyelvű szépírás integráns részének tekintjük. Van-e Ön szerint mégis megkülönböztető sajátossága, és ha igen, miben ragadható meg ez?
Én még emlékszem a fasiszta kommunizmusból azokra az időkre, amikor az erdélyi magyar irodalmat különállóként hirdették, vita is volt erről, bár félszájjal valamiféle kettős kötést is emlegettek, de elég egyértelműen Bukarestet emlegették, mint centrumot. Nem, az erdélyi magyar irodalom szerves része az egyetlen magyar irodalomnak, még akkor is, ha egy kicsit másabb, jellegzetes sajátosságai vannak. Rendelkezik egyfajta regionális kolorittal, amit a tájnak és történelmének katartikusabb voltában kell keresni. Ezt leginkább festészeti példával tudnám érzékeltetni: a dunántúli, Balaton környékén alkotó művészek, illetve a Székelyföldön alkotó festők (például Nagy István, Zsögödi Nagy Imre, Márton Ferenc) életműve közötti árnyalati különbségekben fedezhető fel leginkább. Természetes, hogy a dunántúli mediterrán tájak alkotói derűsebb műveket hoztak létre, mint a sötét hegyek, viharok tépázta fenyvesek, nagyon véráztatta vidék hátországában alkotó művészek. Némiképp az erdélyi magyar irodalom „különállóbb” voltának a hasonlatossága is itt keresendő. Az összmagyar irodalom keretein belül tehát az erdélyi magyar írásművészet ezért más egy kicsit, talán komorabb, darabosabb, önemésztőbb, befele fordulóbb, Nagy Imre bácsi szerint talán megszenvedettebb. Még a humorát is belengi valamilyen sajátos mélabú. Ennek illusztrálására ott vannak Karácsony Benő tündéri regényei, amelyekben a kacagás és sírás párhuzamos vágányokon fel-felsikít, nem hagyja elszenderedni, örök készenlétben tartja az utazót. Nincs ezzel semmi gond, még színesebbé emeli az összmagyart.
◼Életrajzából kiderül, hogy családjában több katolikus papi hivatás született. Írásaiban pedig előkerül a nagy erdélyi püspök, Márton Áron alakja és a vallás szerepe az ottaniak életében. Himnuszkölteménye például a Salve Mundi Domina. Mekkora teret kap életében és művészetében a hit?
Biológiát végeztem. Mégpedig románul. Azokban az időkben kemény darwinizmus – hogy ne mondjak vulgárdarwinizmust – köré épült a főiskolai oktatás. De hatékonyan tömték belénk a filozófiának csúfolt politikai gazdaságtant, a tudományos szocializmust is. Minden esélyünk megvolt tehát, hogy istentagadókká, ateistákká váljunk, amibe besegített a másféle tudás hiánya is… Csak hát ez nem megy olyan egyszerűen. Egyrészt ott lebegett előttem a ferences szerzetes nagybátyák példája, meghurcoltatásaiknak golgotás történelme, másfelől pedig az út, amelyet a csíkszeredai vasútállomástól Csíkpálfalváig abban az időben gyalog kellett mindig megtenni. És a nyílegyenes Szék út közepén ott állt a csíksomlyói kéttornyú kegytemplom, ahová mindig be kellett menni! Teljesen mindegy volt, hogy egyedül vagy apámmal, esetleg valaki rokonnal jártam ezen az úton. Be kellett menni, megállni az orgona alatti oszlop mellett, s föltekinteni a csodatévő kegyszoborra. Igen, Mária mindig az elesettek elé teríti kötényét, az orra esés előtt lévőkre borítja palástját, műveli a csodát. Nem, nem és nem. Tévedtek az akkori ideológusok, nem olyan egyszerű az átnevelés. A Jóisten nem engedi el olyan könnyen tévelygő halandóit, bűnbeesettjeit. Ahogy az egyszeri székely mondta: „Hogy a Jóisten ne segéljen meg, arról szó sem lehet.” Márton püspök úr pedig mindennapi élő példaként létezett a családunkban, kisebbségi helyzetünkben ő volt a remény, a biztos igazodási pont, a felemelt fő.
◼„A költő otthonról kapott erkölcsi-folklorisztikus-nyelvi örökségét igyekszik összeegyeztetni a posztmodern világ közérzetével” – mint írják Önről. Egyesek szerint azonban a költészet, az írott művészet alkalmatlan a mai kor kifejezésére, helyét egyre inkább felváltja a képi ábrázolás és a sokszor zajjá fröcskölődő zene. Ön vallja-e a költészet felmutató erejét?
Az igazi jó költészet nem alkalmatlan a mai kor kifejezésére. Épp csak nehéz megtalálni, kiválasztani az igazit, mint a tűt a szénaboglyából. Tehát vallom a költészet „felmutató erejét”. A vizualitás ránk törő áradatától próbálom távol tartani magamat, tévét sem nagyon nézek. Az a gond ezzel az ipari mennyiségben szemünkbe omló hatalommal, hogy restségre kényszerít, az álságos befogadására, elsekélyesedő gondolkodásra. Akik ebben nőnek fel, elfogadják olyannak amilyen: való világnak.
A mai zenével kapcsolatban pedig nekem hiába próbálják bebeszélni, hogy tulajdonképpen a népköltészet, a népdal helyettesítője lett. Nekem túl hangos, túl dübörgő ez az ezerrel vágtató, fülsiketítő apokalipszis… Néhány évvel ezelőtt bent jártam a moldvai magyarok között, ahol meghívottja voltam egy háromnapos lakodalomnak. Kezdetben nagyon szép, izgalmas volt az egész esküvői ceremónia. Hanem az azt követő mulatság maga volt a borzalom. A sátortetővel borított udvaron már a vendégsereg megérkezésekor kétségbeejtő bömböléssel fogadott a hatalmas hangfalakból dübörgő elektronikus zene. Néztem az asztalok mellett népviseletbe öltözött idősebb és középkorú, egyenes, kihúzott derékkal, méltóságteljesen ülő magyarokat. Némán, szó nélkül ültek egymás mellett egész éjszaka, még a szomszédjaik fele sem fordultak. Nem szeretem a szót, de ki kell mondanom: egyáltalán nem kommunikáltak. A fülsiketítő hangzavarban lehetetlen volt még a közvetlen szomszédokkal is a társalgás. Nem volt éneklés, kurjongatás, saját dalaiknak előhívása, felelevenítése. Néhányukkal szót váltani én is csak az ötödik szomszédban tudtam, ahová kisebb csoportokban időnként kihúzódtak elcsendesedni. Hát erre megy ki az egész. Alaktalan tömeggé tenni a társadalmakat, belesüllyeszteni a hatalmas hangzavarba. Bizonyára van jó elektronikus zene is, de én a zöld erdő zúgására áhítozom, a csend nyomait keresem, a békességet vágyom, amelybe bele-belebong egy-egy távoli lélekharang…
