A láthatatlan gyertya (távbeszélés)

Hajoljon kicsit hátra, édesanyám, túl közel van a kamerához, nem hallatszik a hangja.
Mit beszélsz? Ha messzibb vagyok, hallod, ha közel, akkor nem?
Igen, édesanyám. Ilyen a Facebook, ilyen a Messenger.
Nofene! Figurás, mint az egyszeri legény a mesében. Az is próbálta leengedni a kötelet egyrét, nem ért le, próbálta kétrét, hát jól leért.
Hagyja a meséket, édesanyám, megváltozott a világ, éppen készülnek embert küldeni a Marsra.
Elég nagy marhaság az, fiam, tennék rendbe inkább a Földet. Alig termett pityóka ebben az évben a nagy szárazság mián, s látom a tévében, máshol úgy hull az eső, viszi el a világot, nevet is adtak már neki, villámárvíz.
Nem attól félünk mi, édesanyám, hanem a pandémiától, a koronás vírustól. Rossz hírek érkeznek otthonról. Az emberek nem oltatják be magukat. Apánk halála óta minden világításra hazamentünk, de most nem merünk nekivágni az útnak.
Mit beszélsz? Hogy nem jöttök haza a világításra? Édesapád megfordul a sírjában.
Gyújtunk gyertyát itt, édesanyám. És imádkozunk.
Azt nem látja az apád, fiam. Ha nem a sírján gyújtod, az láthatatlan gyertya. Abban nincs benne az ő lelke. Mert minden gyertyafény egy-egy lélek, világításkor visszatérnek hozzánk az elköltözöttek. Ilyenkor lehet beszélni velük. Édesapáddal úgy értekezem, mintha élne. Elmondtam neki, hogy nem sokkal a temetése után ti felbogoztátok a farkatokat, s elbogároztatok a szülőföldről, elmentetek nárittyenbe jég aszalni. Csöppet sem helyeseli, hogy tékozló fiú lettél. Nehéz lesz nektek a föld, mondja, ha meghaltok. Ilyen furcsákat mond, s még azt is hozzáteszi, idegen földön a gyertyákban nincs lélek.

Beszéljen, édesanyám inkább az élőkről. Hogy van az öcsém, Béni? Hát a családja?
Béni lement a feleségével s a két leánykával Szenterzsébetre malacokat venni a cigányoktól, ők olcsóbban adják. Disznófarmot akar létesíteni, ne álljon üresen a nagy istálló, amit apátok épített.
Azt bizony jól teszi. Itt, Ausztriában is az él jól, aki vállalkozik. Fix fizetése csak a hivatalnokoknak van, Béni mindennek jó, csak éppen tintanyalónak nem.
Jaj, ez mindenbe belévág, ne félj! Nekiveselkedik az életnek. Építkezéseknél főpallér, disznóvágáskor mészáros, bárányt nyúz húsvétra, Csókás dombjára szőlőt telepített, nyulakat tart. Emlékszel, kicsi korában mennyit szertelenkedett? De azt mondják, rossz gyermekből lesz ügyes ember.
Hát én milyen gyermek voltam?
Téged úrfinak neveltünk. Bár ne tettük volna, mert akkor most itt lennél mellettünk. A diplomások mennek el, akikre a legnagyobb szükség volna. Amint már mondtam, Béni disznófarmot akar létesíteni, milyen jó lenne, ha együtt csinálnátok.
Micsodát? Disznófarmot? Nem tart attól, hogy Juci húzni fogja az orrát? Ahol disznó van, ott bűz is van.
A felesége? Ha látnád, hogy megváltozott! Úgy áll mindenben az ura mellett, mint a feszület. Még rigolírozott is vele, ami nem fehérnépnek való munka. Az erdőre is elkíséri, úgy kezeli a druzsbát, mint egy férfi. Sülve-főve együtt vannak, éppen csak az ételt nem eszik ki egymás szájából. Ember nem látott még ilyent, túl vannak a harmincon, s ők szerelmeskednek, mint a galambok, még el sem bújnak a világ elől. Megtehetik, mert a két leányka szinte mindig velem van.

Mekkorák a leánykák?
Blanka kilenc, Hajnika tizenegy.
Milyen iskolába járnak?
Hála Istennek, magyarba. Sokáig szédítette a Béni fejét a román tanító, hogy adja őket román iskolába, mert jobban járnak, könnyebben érvényesülnek, de szerencsére az öcséd nem engedett. Juci se. Én még kiabáltam is, igaz, magyarul, rosseb tudja, értette vagy nem érette a román tanító, azt mondtam, ők jöttek ide a mi földünkre, nem mi mentünk oda az ő földjükre. Mit akarnak? Nekünk ne dirigáljanak! A patakon túl van az oláhfalu – bocsásson meg a világ, de mi már ezt így mondjuk –, a patakon innen a magyar falu, mindenki seperjen a saját háza előtt.
Jól mondja, édesanyám. Ne avatkozzunk egymás dolgába! Van magának egy másik mondása is. Mindenki süljön meg a saját zsírjában.
Hát ti ott kinek a zsírjában sültök meg? Osztrák zsírban?
Régimódi gondolkodás ez, édesanyám. Most akkora a jövés-menés a világban, szinte senki sem ott hal meg, ahol született.
Tudom, fiam, minden hír eljut ide, a mi kicsi falunkba is. De nagy böjtje lesz még ennek a nagy jövés-menésnek. Emlékszel még arra a szóra, hogy harababura? Gyermekkorodban még te is használtad. Na, ez lett a világból, harababura. Minden hegyén-hátán, mindenki kutyakalangyában. Ti alul vagy felül vagytok a kalangyában?
Mi igyekszünk csendben meglenni, édesanyám. Ausztria híres arról, hogy békességben élnek itt az emberek.
Ezt tudom, fiam, csakhogy már nem ők az urak a saját országukban, hanem a bevándorlók. A migránsok, ahogy ti mondjátok. Akkor én is megkérdezem, milyen iskolába jár a fiatok, Tihamér? Most, ezen a fránya kamerán keresztül megmondhatom, ő a kedvenc unokám, szökik ki a szívem a helyéről, amikor meglátom.
Milyenbe járhatna? Német iskolába.
S tud még magyarul?
Persze, hogy tud. Itthon, hármasban csak magyarul beszélünk.
S ha kimegy a játszótérre?
Ott legalább öt nyelvet beszélnek. Legtöbben törökül, arabul, angolul. De van már olyan iskola is Bécsben, ahol három-négy gyerek osztrák, a többi harababura, ahogy maga mondja.
Akkor hát mi lesz? Már nem is az osztrákok nyelnek el titeket, hanem a hottentotta ázsiai, afrikai népek?
Kérdezzen könnyebbet, édesanyám. Mi tartjuk a frontot, szép életet élünk, Tihamérnak minden este magyarul mondjuk el a mesét, verset is olvasunk, de hogy mi lesz az unokáinkkal, azt nem tudjuk. Nincs emberfia, aki meg tudná jósolni.
Hát az irodádban? Ott hogy beszélsz?
El sem hiszi, édesanyám. Angolul! Legalábbis telefonon, Skype-on, Facebookon, YouTube-on vagy Messengeren, amit mi most használunk.
Ugyan biza, miért?
Azért, mert a fél világnak akarjuk eladni, amit az üzem termel, s ezt a nyelvet ismerik mindenhol. Igaz, néha olyan torokhangon szólalnak meg a polinézek, az indonézek, a kínaiak, alig értem. Rólam meg azt mondják a született angolok, magyar akcentusom van.
Na, legalább az akcentusod legyen magyar, ha már te osztrák lettél.
Nem lettem osztrák, csak lakhelyet változtattam.
Aki hazát cserél, lelket cserél.
Ne keserítse a lelkemet, édesanyám. Sok álmatlan éjszakám volt már emiatt, de amikor útra keltünk, akkor azt hittük, Nyugat az ígéret földje.
Azt még én, egyszerű falusi asszony is tudom, hogy a Nyugat megváltozott. Nem az, ami volt.
Könnyű utólag okosnak lenni. De várjon csak? Úgy hallom, megjött Tihamér az anyjával. Beszélhet velük is, mindjárt bedugják a fejüket a kamerába.

Csókolom, mama! Most jövök az iskolából.
Hát mit tanultál ott, édes gyermekem?
Mindenfélét. A matek nem megy a legjobban, de természetismeretből s zenéből első vagyok az osztályban.
Zenéből? Ennek örvendek. Sokat énekeltem neked, amíg mellettem voltál.
Igen, mama, emlékszem mindenikre. Képzelje, az évzáró ünnepségen megengedte a tanító néni, hogy egy magyar nótát is elénekeljek.
Aztán melyiket választottad?
Azt a menaságit: Repülj madár, repülj, Menaságra repülj…
Mit szóltak hozzája?
Megtapsoltak, mama! Zúgott a díszterem, úgy megtapsoltak.
Örvendek, Tihamér! Mindent el lehet felejteni, de az éneket azt nem. Pedig biztos, hogy egy kukkot sem értettek belőle.
Nem, nem értettek egy szót sem, de nekem szép, csengő hangom van, s az elég. Azt mondja édesapám, mamától örököltem.
Ki tudja? A nagyapád is híres nótázó volt. Aztán vannak-e barátaid, gyermekem? Egyebet sem hallok a rádióban, csak azt, hogy remeték lettek a fiatalok, belébújnak az okostelefonba, azt sem tudják, hány hét a világ.
Focizni járok hetente kétszer a tornaklubba, egy iraki fiú a csapatkapitány, ő centert játszik, én balszélsőt, mert mama is tudja, balkezes, ballábas vagyok. No, vele, Jeremivel szoktam kirándulni a Kahlenbergre, elég jól tud már németül, nagyokat dumálunk.
Hát érdekes lehet, szeretném tudni, miről beszélget egy iraki és egy székely-magyar gyermek németül.
Mindenről beszélgetünk, ami csak eszünkbe jut, s amikor hallgatunk, nézzük a szép tájat. Egész Bécs látszik. Azt mondják, innen a legszebb a kilátás a világon.
A Hargitáról sem csúf, de lehet, hogy te már nem is emlékszel az itthoni hegyekre.
De igen, mama! Tízéves voltam, amikor eljöttünk, most vagyok tizenhárom.
És ha látnád, milyen nagyfiú lett!
Te szóltál, Tímea? Hajolj be jobban a kamerába, hogy lássalak.
Itt vagyok, Marcella néni, én jól látom magát.
Most már én is téged, jányom. Nem sokat változtál. Csak a hajad színe más, mint itthon volt.
Itt, Bécsben mindenki festi a haját. Igazodni kell a divathoz.
Persze, hogy kell. Ha nem viszitek túlzásba. Itt nálunk, a faluban már a süldő leánykák is csórén hagyják a hasukat, a derekukat, s a köldökükbe drótot húzatnak, amit eddig csak a disznó orrába tettek, hogy ne túrja föl a földet.
Piercing az, anyuka. Nem lehet a divatot megállítani.
Jó, jó, elismerem, haladni kell a világgal, én sem most szálltam ki a Noé bárkájából, de ha valami gusztustalan, azt megmondom.
Jól teszi! Halljanak normális szót is a fiatalok. Hála Istennek, nem mind egyformák, a gimnáziumban, ahol én nevelőnő vagyok, vannak szorgalmas, tisztességes fiúk, lányok, akik sokkal többet tudnak, mint én.
Nem szégyen tanulni. A Béni lányai engem is fölvittek az internetre, azt mondják, tessék navigálni, mama. Hát navigálok. Még a krampampulit is előhozza, ha beírom a keresőbe. Tegnap tésztarecepteket másoltam le, ma reggel a hátfájásról kérdeztem ezt a fene okos gépet.
Szokott fájni a háta?
Igen. S a két vállam is. Különösen éjjel.
Jó, hogy mondja, anyuka, küldünk csomagban kenőcsöket.
Köszönöm. De beszélj magatokról. Hogy éltek ott, az Óperenciás-tengeren túl?

Nem rossz hely ez, anyuka, Bécsben mindig éltek magyarok. Az utóbbi időben Erdélyből jöttek sokan.
Hát ez az, jányom. Ott szaporodtok, mi itthon fogyunk. De nincs mit csinálni. Beszélj a konyhádról. Hol esztek? Otthon főzöl, vagy kantinba jártok?
Szoktam főzni, de csak hétvégén. Akkor erdélyi konyhánk van, máskor, hétköznap, az étkezdében univerzális. Olyan se íze, se bűze étel.
El tudom képzelni, éppen ezért hagyjuk a konyhát. Inkább azt mondd meg, mikor lesz testvére Tihamérnak? Jól jönne nálatok egy leányka. Amíg nincs lánya az embernek, addig családja sincs.
Nem tudom, anyuka. Péter, az uram nagyon szeretné, zsummog a fülembe minden éjszaka, de nem akarom elveszíteni a jó állásomat.
Igen, ezt félti minden fiatalasszony itt is. Nem ütöm belé az orromat a ti dolgotokba, de tudjad, ha a fiam fejébe vett valamit, azt keresztül is viszi. Ilyenek a Bándiak. Csinálj neki egy pindurka leánykát, látni fogod, jobban fog szeretni, mint lánykorodban.
Tudom, anyuka. Azt is mondják, megfiatalodnak a nők a szülés után.
Aztán itt vagyok én, mama! Mit gondol, nem szeretnék egy kistestvért? Egy pendelyes leánykát, ahogy maga mondaná? Annyit már tudok, hogy az egykékből szomorú emberek lesznek.
Igazad van, Tihamér. Csak nyürrögj, nyűgölődj a szüleid nyakán, ne hagyjanak egyedül felnőni. Aztán jársz-e templomba? Hogy fogsz konfirmálni, ha – ahogy tudom – ott, a fene nagy Bécsben jobbára katolikusok laknak? S hamarosan a mohamedán lesz a többség.
Erre én válaszolok, édesanyám, ha megengedi. Én vagyok a családfő. Maga tudja, hogy soha le nem tértem az egyenes útról. Konfirmálni is fog Tihamér, mert a Mezőségről, ahol elfogytak a hívei, kitántorgott egy református pap, kéthetente tart istentiszteletet, s a kátét is magyarázza öt-hat gyermeknek. Én a konfirmálásnak köszönhetek mindent, akkor győzte meg magukat a pap arról, hogy nekem tanulnom kell.
Ezt örömmel hallom, fiam. Ide, a mi kicsi falunkba olyan ügyes fiatal papot küldtek az öreg tiszteletes helyébe, aki nyugdíjba ment, hogy kenyérre lehetne kenni. Mindenkivel szóba áll, gyermekkórust vezet, vallásórát tart, még focizik is. S a szószékben, amikor igét hirdet, édes a hangja, mint a mezei pacsirtának.

Mama! Én még soha nem láttam pacsirtát, pedig tanultunk az iskolában a madarakról, úgy hívják németül: Lerche, pontosabban die Lerche.
Hát én mondjam meg neked, gyermekem, hogy be kell ütni a keresőbe? Az internet megmutatja neked nemcsak a madarat, hanem a fészkét, a tojásait is!
Ja, igaz! Eszembe juthatott volna. Milyen érdekes, hogy éppen mama tanít engem internetre.
Na, látod! Az öreg is jó valamire. De a harangvirágos réten keresgélni, s megtalálni a kék tojásokat, mert fűbe rakja a fészkét a pacsirta, kitesz egy föld körüli utazást. Mintha az ég költözött volna le a földre. Ha szűnik a járvány, s a jövő nyáron hazajöttök, elviszlek Hosszúbükkbe, annak a rétje pacsirtaparadicsom. A kaszások összecsomózzák a füvet, hogy maradjanak épen a tojások, a fiókák. Már ha nem géppel kaszálnak. Mert ha azzal, akkor vége nekik.
No, mi jól kibeszélgettük magunkat, édesanyám. Jó volt hallani a hangját, látni az arcát.
Igen, fiam, jó volt. De meg kell mondjam, nem az igazi ez a távbeszélés. Nem tudlak megölelni, megcsókolni titeket. Remélem, amikor még egyszer hívtok, itthon lesznek a fiatalok, rájuk sem ismertek, úgy megnyúltak a leánykák. Lehet, hogy zsémbelni fog Béni, haragszik a szökevényekre – így nevezi azokat, akik elmentek –, de viseljétek el. Ő a falu esze. Isten veletek!
Csókolom, mama.