Különleges utazásra hívja az olvasót Viola Szandra harmadik verseskönyve, a Használt fényforrások. Az első két kötettel (Léleksztriptíz 2008, Testreszabás 2014) ellentétben ez a könyv nem tartalmaz fotókat és illusztrációkat; a költő ezúttal nem támaszkodik más művészeti ágakra, hanem a nyelvi, stiláris és tematikus elemek válnak egyeduralkodókká a lapokon. Zalán Tibor a következőt írja a verseskönyv fülszövegében: „Költői eszköztára számos szellemi és érzelmi kalandot, nyelvi megmerítkezést tesz lehetővé a számára. Jelenlegi költészeti státusza: nem visszatérő, hanem hazaért.”

Magam is úgy éreztem a verseket olvasva, hogy a filozófia szakot végzett költő lírája beérett, rátalált a saját, magabiztos költői hangjára. A három ciklusra osztott kötet finom, érett és érzékeny eszköztárral mutatja be a női lélek hullámzását, őszintén néz szembe a világgal, s folyamatosan kutatja a lélek mélységeit, a történéseket mozgató valódi okokat és a transzcendencia lehetőségeit.

A Nem visszatérő, hanem hazaér címet viselő első ciklusban a költő legbenső énjének mélyére száll le; az emlékeihez, a családtagjaihoz, szembenéz a könyörtelen elmúlással és önmagával, elkerülve az öncélúság érdektelenségét. „Apránként hordtam ki magamból a szobát. / 15 évig. Folytonos búcsúzás. / A hűtőmágneseket kidobtam, / koszoscellux-emlékeinket lekapartam. / A bútorok hátát elégettük télen. / Nagyanyádtól örökölted: / senkié volt már ő is.”

A második ciklus, a Szentháromság kétharmada, ahogy a cím is sejteti, istenes, pontosabban istenkereső verseket fog csokorba. „Visszadobom az állatoknak húsomat, / Istennek a lelkem.”

A nagyobb nyilvánosság előtt Viola Szandra eddig kevésbé volt ismert erről az oldaláról, ezért különös öröm, hogy ebben a kötetben még nagyobb betekintést nyújt lelkének ebbe a szegletébe is. Az istenkeresés sokszor rögös útjával bárki azonosulhat, aki a feljebbvalót keresi, kutatja a szürke mindennapokban és a teremtett világ legtermészetesebbnek tűnő formáiban: „Felhő lógatja szárnyát, / szállni tanul a pára. / Éget majd a nagypénteki csend, / az első tavaszi napon felizzik.”

A tenger, a metaforák, a nőiség, a hullámzó emlékek és a szerelem köré csoportosulnak a harmadik ciklus versei, melyekre ugyancsak a letisztultság jellemző, a költő nem „írta túl” a költeményeit. Bár közérthető nyelvezetet használ, minden poéma fölött soká elidőzhet az olvasó, nemcsak gazdagon leíró voltuk miatt, hanem mert bőven rejtőznek bennük mögöttes tartalmak. „Olyan fárasztó ez a magunknak levés: / mint nappal is virrasztó árnyak, / a parkban elnyúlunk. / Padokon szétterülve virágzik nyomorúságunk, / s körbe-körbe hajt motollaszívünk.” A versek arra késztetik az olvasót, hogy akaratlanul is kapcsolódási pontokat keressen a szövegek és az általa megélt események között. „Csak a tengerhez van köze, / csak a levegőhöz, / nem érinti város, / nem érheti másnap. / Jelencsuszamlás. / Még érzésmesszeségben ott a túlpart, / földereng, / tűnik.”

A kötet versei valósággal beszippantanak, finom szövésük között élmény elveszni és visszatalálni. „Avignoni sárga és dobbanásvörös” reggel, forró mediterrán tájak, keserédes emlékek, letaglózó felismerések, a mindenben ott lévő Isten és Nő, és a tenger, melynél Szapphó élt és azóta is nyomában jár egy tengeri nimfa… Viola Szandra.

Viola Szandra: Használt fényforrások. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020, 80 oldal