A megtörténés határán
Ha nem tudok róla, számít-e,
hogy a hold ma csonka-e vagy
néma, s lehetne oly kerek, mint
egy szemgolyó, mi éppen engem
figyel, tehát számára létezem,
mint a partok habjában a folyó,
s mikor visszanézek a bogárnyi
mélybe, látom, hogy benne van
a hold, s neki van támasztva egy
létra… De még mindig nem tudom,
hogy a tükörkép valóságos-e vagy
önmagát dagasztó lomha fátyol,
és történik-e változás a holddal
vagy velem, ha fotonjaimba fázol,
ha titkon megfigyelnek az angyalok,
hogy másképpen viselkedek, ha azt
állítom, hogy mégis valóságos vagyok…
És magamnak is csak akkor létezem,
ha megfigyelem, amint ezt vagy azt
teszek, ha véres cinkék énekelnek,
s hogy éppen mit gondolok, és hogy
szeretem-e vagy nem bánom, amiről
tudom, hogy tőlem függ a léte, és
látom-e pontos alakját a fogyó hold
árnyékának, hozzáképzelve téged,
mert megfigyeltelek, és egyszer
majdnem kimondtam, hogy olyan
vagy, mint a hold… Olyan távoli
és megfoghatatlan és ismeretlen és
szándék nélküli, és hiába mértelek
a csillagokhoz, melyek itt ragyogtak
bennem, arra várva, hogy valóra
váljanak, mint az árva, öntudatlan
álmok… De nem szóltam semmit,
még nem álltak össze a dolgok, csak
készülődtek a megtörténés határán,
és nem döntöttem el, miként létezem,
és milyen viszonyom van a holdhoz
vagy hozzád, mert ha megfigyeljük,
mindig csak egymást teremtjük meg,
és ahogy elgondol minket a másik,
olyanok leszünk, és nem is tudunk
róla, hogy milyenek lennénk nélküle –
de ez már akkor mit se számít…
Bogárka
Variációk Weöres Sándor
Harmadik szimfóniájához
„Itt minden örömbe
bogárka vész,
s a fájdalom mélye
tiszta méz.”
Amikor a táj kinyílik,
színeiben elfelejted a szavakat.
Beleképzelnél a repülésbe egy
rögökért síró madarat.
S amikor azt gondolod,
hogy a szemhatárig minden a tied,
szeretnéd megtalálni a szemnek
láthatatlan kincseidet.
*
Keresed a békét az avar alján –
a rozsda-őszben is ott alszik a dal.
S félsz, ha a tornyok leomlanak,
benned majd növekszik a fal.
*
Ha az arannyá változott fényben
sem találod meg a mennyszínű
kis remegést a bőrön,
rájössz, hogy túl kell lépned
a vágyaidon – és a fölöslegekben
megmerített idődön.
*
Villámlanak gyöngyeid a páva
égen – kinyithatatlan most a táj.
Most a könnyeket nem ismerő szabály
mint a lávaszikra zár magába.
*
„Itt minden örömbe
bogárka vész,
s a fájdalom mélye
tiszta méz.”
Itt az út hegyet keres –
és nem talál
csak egy felhőt, mi éppen
arra száll.
S itt elbúcsúzik a bogárka
fénye tőled –
föláldozza szárnyát a lassú
méz-esőnek.
