Soha nem ért véget az a délután. Én voltam az óriás. Néhány órára vagy egy délutánra csak, nem emlékszem pontosan, mégis megmaradt az érzés: legfelül lenni, legyőzni a saját erőmet, kilökni a falakat, hogy sose legyen határa a szobának, kiűzni a rosszat, a talpam alá szorítani, mint a repülőszőnyeget, kiporolni, hogy aztán messze szálljon velünk tisztán, hófehéren.

Akármilyen óriás voltam, mégsem vihettem el a markomban azt a délutánt. Kihúzták alólam a tavaszt, az már nem az én kezem volt, álltam sokáig egyedül a levegőben, tiszta lehelettel, mint a járda eső után, néztem hangyányi voltomat, ahogy járkálok a vastag falak közt, átkarolom a fát, de ujjaim nem érnek össze, kérge kicsúszik a kezeim közül, nézem, ahogy elmegy, palástként viszi magával a fél udvart, elindulok a gyökere után. Suhogva megrázza magát, fenn a magasban szitálnak a szirmok, nehéz eső lesz belőlük, mire a fejemre zuhognak; látom, ahogy távolodom, belecsavarodom a múlt szőnyegébe, gördülök az idővel a végtelenbe.

A ház körvonalait látom útközben, az ablak keret nélkül nyílik a magasban, zuhanok felfelé a kitáruló égbe, nincsen titkos kapcsolat, egy pillanatig sem fáj, megreped rajtam a héj, ami véd a kristálygömbben a múlttól, kibuggyan a délután, a kéreg repedéseiben elfolyik minden emlék.

Tisztán látom az apró ágak hegyén a nedvesedő, sárgászöld rügyeket, az öreg körtefát, mögötte a verandával. Udvari körte, úgy emlegettük, mert ott állt; augusztus végére megérett, zamatos lett, kásás és ragyogó sárga, sehol sem termett ilyen illatos fajta, a hegy túlsó oldaláról is a csodájára jártak, kértek a leveléből, hogy a hajnali parázsra szórják a gonoszság ellen. Görcsös törzse a kút felé dőlt, talán attól volt olyan jéghideg a vize nyáron, beárnyékolta ágaival a lépcsőt, hűvöse elterült a szobában is, szétterítette a padlón, és a párás rongypokrócon apró törpék bukfenceztek.

Én a lépcső tetejéről sem értem el az alsó ágakat, csak néztem szájtátva a rengeteg rügyet, néhány közülük korán kibomlott, megmutatta fehér szirmait, olyan volt, mint 
a pattogatott kukorica. Pedig levelei még alig voltak, csak a temérdek virágkezdemény, alig fértek el egymás mellett, mint a tolakodó méhek a kasban. Elhatározhatták még a télen, hogy annyi körtét teremnek, mint azelőtt sohasem.

A nagyanyám hangját hallottam bentről:
– Gyere be, meg akarlak kérni valamire!

Elértem már egyedül a rézkilincset, belesimult a tenyerembe, és a súlyom nehezékével lendítettem a bejárati ajtót. Az ajtó muzsikálva nyílt, így szokta mondani a nagyapám, mert a mi ajtónk elénekelte azt a dallamot, hogy „lila ibolyák”, ha szépen, érzéssel tártuk ki, ezért nem volt hajlandó nagyanyám többszöri nyomatékos kérésére sem megolajozni a vasakat.

A szobában elcsúsztak a képek a falon, színes szivárványcsíkokat hagytak a kék és vörös palástok; buta kérdéseket tettem fel a képekkel kapcsolatban: hogy miért éppen az olajfák hegyén, onnan messzebbre láthatott; hova veszett mégis, hiába könyörgik vissza; voltak-e gyerekei, sok-sok unokája, mert úgy gondoltam, azok veszik körül a képen. A jó embereket többnyire sok gyerekkel ábrázolják. Nagyanyám azt mondta, hogy a túl okos gyerekek nem maradnak meg sokáig. Hosszú meséket imádkozott, azok szerepeltek benne, akik lesznek és akik voltak.

– Legalább a tízparancsolatot mondd el a kedvemért, hogy biztos lehessek benne, nem tanítottalak hiába! – kérlelt sokszor, de én nem voltam hajlandó bemagolni semmit. Nem akartam értelmetlen dolgokat ismételni véget nem érő mondókákban. 

A tizenkét stációt sorolta, amit soha nem szabad elfelejteni. Szorosra fogta nyakán a gledícsiamagokból készült rózsafüzért, azt hittem, megfojtja egyszer magát, olyan szorosra fogta, közben egészen belerévedt, azt hitte, megóvja minden bajtól, távol tartja az árnyékoktól, beleshet a Sátán birodalmába, a sötétség végtelenébe, mert csak így tudhatja meg, mitől kell óvakodnia; a világ bűnei és Isten báránya egyforma hangsúllyal hagyták el a száját, mint az egy tőről metszett hajtások – de sosem tudtam meg, mi az, amit valóban elhisz, és mi az, amiről csak engem akar meggyőzni, mit talál ki, és mi a valóság, amiről egyre többet tudtam meg, ahogyan ráeszméltem csodálkozva a bennünket körülvevő világra. Óvott a szakadéktól, ami hirtelen támad előttünk. De én tudtam, hogy ilyen veszélybe sem kerülhetek, mert óriás leszek. Olyasmiket is látott, amiket én nem.

Arra panaszkodott folyton, hogy fájnak a csontjai,  a Rossz bújt meg bennük, és nem akar kijönni, nem használ a gyónás, az ostya, félt kimondani, mert a nyilallástól eltorzult egészen az arca, valamelyik stáció szenvedéseire hasonlított. Az ajtófélfának vetette a hátát, és nekidörzsölte erősen, ahogy a tehén szokta a ház előtt az eperfának. Felnyögött, és elismételte, hogy a Rossz bizony végleg belészorult a csontjaiba, már csak én segíthetek rajta, ha kitaposom belőle. Merthogy az ártatlanokban van az erő. Az óriások mind jó emberek.

Leterítette a szürke lópokrócot a szoba közepére, és hasra feküdt.

– Rajta, kisfiam, gázold ki belőlem, akkor majd elmúlik a fájdalom!

– Leesem rólad – húzódoztam, meg különben is: micsoda dolog rálépni valakire! Taposni csak a krumplibogárra szoktak, másra nem, ami él.

– Ne félj semmit, kapaszkodj a szék támlájába, csak bátran, nem fáj az nekem, hiszen könnyű vagy, pusztítsd el a Rosszat, érezni fogod a ropogást a talpad alatt, mint a gallyakat!

Levetettem a papucsomat, aztán mintha lépcsőre álltam volna, magaslaton éreztem magam, érdekes nézőpontból láttam a szobát, megláttam az arcom a tükörben, amit sohasem értem el, visszatükrözték a fényképek üvegei, hogy mekkorát nőttem, nagy levegőt vettem a tüdőmbe, mint a léggömb. A csíkos zoknim belesüppedt a vastag szövetruhába, a talpammal éreztem a csontokat, egymáshoz csúsztak, aztán szétváltak, mint egy gépezet, amely a fájdalmat termeli. Kitapintottam a középen kiemelkedő gerincet és a bordák ruganyos pántjait. Olyan óvatosan, ahogy csak tudtam.

– Mintha csak lépkednél aprókat a friss havon – nyögött alattam a nagyanyám, mint aki lassan megkönnyebbül, ahogyan elernyed, és átjárja a csontjait a Jó, mint a tiszta eső, amely magot fakaszt a földben, ilyeneket mondott.

Félve közelítettem a nyaka felé, körbefogták a rózsafüzér csomói. Lábaim a két vállán állapodtak meg. Felértem a hegy csúcsára. Körbetekintettem a falakon, behunytam erősen 
a szemem, hogy biztosan elmenjenek a rossz szellemek, ki akartam lökni a falakat minden erőmmel, hogy sose legyen vége a szobának, beleszédültem hirtelen a fekete űrbe, és csillagokat láttam egy szent asszony feje körül.

– Folytasd csak!

Amikor újra kinyitottam a szemem, már üresen álltak a keresztek, elvitték róluk a Megváltót a latrokkal együtt, Mária helyén medvét táncoltatott egy fekete hajú kislány, a mennyekben nem ült senki az Atyaisten jobbján, egymaga sodorgatta a szakállát, és az angyal hiába várta az oltár mellett térdepelve a szeplőtelen fogantatást, egy összetört szobor darabjait rakosgatták az elkárhozottak.

– Majd megérted, hogy még az érintés is gyógyít.

Akkor jöttem rá, hogy a történet még el sem kezdődött, minden lehetséges, talán határőr leszek vagy kertész, megtalálhatom az aranyhintót a szurdokban, lehetek még focista vagy kapitány, izmos és óriás, elvihetem a tavaszt a tenyeremben, minden hátravan, csak meg kell fordulni csukott szemmel háromszor, és előttem kanyarog a sárga kövekkel kirakott út, a fecskékkel telerajzolt égbolt, a keresztekkel tűzdelt temető, tengerek és bombázók, országok és kikötők a senki földje valamelyik oldalán. Római katonák és új birodalmak, rokkantakkal zsúfolt kaszárnyák – előreláthatatlan sorrendben. Minden előttem pergett, mint egy kaleidoszkópban, amit eddig láttam. A bodzabokorra gondoltam, amelyről megjósolták, hogy nagyra nő, annyit kell ennem, mert a környezetemben semmi nem volt ahhoz fogható. Lábam alatt puhák lettek a buckák, hepehupákon jártam, dagadó hullámokon, és büszke voltam rá, hogy éppen gyógyítok, elmúlik a fájdalom, amerre járok. Úgy érdemes továbbmenni, ha léptem tiszta marad, és a nagyanyám csontjai egészen megfiatalodnak. Közben megmarkoltam a szék támláját, mint aki el akar esni, mert rájöttem, hogy régóta egy helyben toporgok, és járni sincs erőm.

– Minden rendben lesz ezután – tápászkodott fel a nagyanyám a konyha padlójáról. – Pihenj egy kicsit! Egészen kipirult az arcod, talán azt hitted, hogy fájdalmat okozol.

Egy ideig még hangosan szuszogott, mint aki sok levegőt gyűjt, hogy elindulhasson. Megemberelte magát, és vontatott léptekkel a tükörhöz ment. Levette a kendőjét, és csodálkozva azt mondta:

– Nézd, megőszültem!

Oldalra fordította a fejét, hogy mindenütt szemügyre vehesse, akkor vette észre: a haja tényleg hófehér lett, mint a szirmok, a frissen nyílt virágok, végigsiklott rajta az ablakból a délutáni fény.

– Amikor ilyen kicsi voltam, mint most te, úgy képzeltem, hogy végtelen hosszú, barna hajam lesz. De már tudom, hogy a végtelen, az csak ennyi.
Sistergett a csend, még mindig erősen fogtam a széket, és nagyon lent éreztem magam, mint aki elrontott valamit.

– Ebből látszik, hogy elment a Rossz, még egy kis időre – furcsa, baljós mosoly volt ez a szája sarkán. – Tavasszal elmúlik minden baj, tisztaság jön a helyére, és akinek nincs türelme kivárni, sohasem tudja meg, milyen érzés egy ilyen délutánon a tükörbe nézni.
Hunyorítottam, és megcsóváltam a fejem: hiszen ősz lett a haja, most mi történik, miért nem forog már a szoba körülöttünk, miért álltak meg ferdén a képek a falakon. Felemelt, és kivitt a verandára.

– Most már múlhat a tavasz, bevégezte, amennyit tehetett.

Aztán nem szólt sokáig. Leült velem a fonott karosszékbe. Ringatott, pedig nem voltam már kisbaba, mégis hagytam, hogy elandalítson. 

A körtefát néztük. Fénycsík gurult elénk az égről egy hatalmas hengerről: egy végtelenbe vesző sárga vászon. Nagyanyám felnézett az ágak közé, oda, ahova csak a mesemondók szeme lát, ahol tündérek és sárkányok laknak, ahol a jövő kék óceánja terül elénk, ahova másnak tekintenie sem szabad, mert az a hosszú délután csak a miénk volt.

Váratlanul abbahagyta a ringatást, és letett a földre.

– Márciusban korai kinyílni, a semmibe havaznak a szirmok. Nem lesz több udvari körténk.

Csakhamar megértettem, miről van szó: szirmok pettyezték az udvart.

– A gyökérrel történik valami ilyenkor, megszakadnak a hajszálerek, amelyek felszívják 
a nedvességet, és a fa belefullad a száraz földbe. Látod fenn a sok virágot? Mind kinyíltak ma délután. Minden gally csúcsán egy bimbó. Ki kell vágni a fát, miért álljon itt, ha már meghalt. Ennyi virág még sohasem volt rajta. Elöregedett, olyan idős, mint én. Nekem szól az üzenet.

– Miért nem segít a kút szelleme? Miért nem táplálja a vizével?
– Mert ami a föld alatt van, az már nem segíthet.

– Akkor az irgalmas angyal miért nem jön el?

– Mert nem ő ültette. Azt hittem, örök életű lesz. Mert magától kelt ki. Nem szabad ennyire virágozni. Így üzennek nekünk. Nem szabad korán kinyílni. Holnaptól más lesz az életünk.

– Akkor szólj neki, hogy ne nyíljon tovább!

Csend lett, és elképzeltem, milyen messze van a végtelen.

– Mielőtt elmennek, kivirágoznak a fák, aztán ráfeketedik a tavaszi hó görcsös ágaikra.

Repült, egyre csak szállt a sok szirom a feltámadó szélben; mi pedig álltunk, és káprázott a szemünk a havazástól, ahogy a frissen serkent füvet is belepte. Néztem, milyen végtelen fehér lett az utca, ameddig a szemem ellátott.

/Indulókép: Zsemberi-Szígyártó Miklós grafikája/