Mit se’ ér
Szürke folt úszik előttem,
ujjamat nyújtom felé,
rátapad-e a makacs köd,
ahogy felhő szokott szürke hegyekre.
Kezem arcomhoz emelem,
számon pihen ujjam,
köd előttem s bennem.
Csak én mozgathatnám tagjaim,
de rendszerhibás a test, a tér,
hibásak és törtek a pixelek.
Viszlát
Vacog a csipkés óceán széle,
viharos szél ül vállán.
Tornádót fújsz rám, szakadt kredenceket
borítasz szavakkal, haraggal eltemetsz, eltemetsz.
Rozoga rézkerítésen ül a fájdalom,
hurkod akasztja nyakába.
Hullik, hullik a láb a föld felé,
hangtalan elterül,
vége van,
sose volt.
Csonkít a sötét, felhámoz belülről.
Savat köp szemembe, lúgot a hegekre.
Reggelre semmi nem marad belőle.
Reggelre nem leszek, elmegyek, elveszek,
úgy kiálts.
Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán by Copilot
