Szindbád három és fél évig ápolta fokozatosan romló állapotú szülőjét, a remény és reménytelenség tengerén hányódva, míg végül a mama több napos kínszenvedés után itt hagyta a földi létet. Épp a kórházi látogatási idő alatt halt meg, mintha még egyszer látni akarta volna a fiát. A haláltusa közben hideg verítékben úszott, aztán mikor eltávozott belőle a lélek, az időközben kiküldött Szindbádot újra beengedték hozzá, hogy elbúcsúzhasson. Nyugodtak, kisimultak voltak az arcvonásai, és amit a fia szívszorítónak talált: a bőre most már kellemesen langyos volt, épp olyan tapintású, mint egy egészséges emberé.

Szindbád híven követte édesanyja óhaját, elhamvasztatta, és egy gyönyörű mélybíbor urnát választott neki, majd kopott, de belülről erre az alkalomra jól kibélelt hátizsákjában hazavitte a temetkezési vállalattól. Tömegközlekedéssel ment, mert autója nem volt, se pénze taxira, és nagyon vigyázott, nehogy megbotoljon, s ami még rosszabb, nehogy elessen, és véletlenül ki ne derüljön a titok, hogy mi az, amit ilyen prózai módon szállít.

A hajós szép helyet választott otthon az urnának, egy komódra helyezte, tett melléje illatgyertyát, de gyakran vitt édesanyjának friss mezei virágot, mert erdő szélén lakott, odatette eléje a mama régi kis, agyonragasztott imádságos könyvét, és gyerekkori mókusmintás pohárkáját, amelyből egyszer, kislány korában borocskát csapolt magának a gangos falusi ház pincéjében, ahogy a felnőttektől látta.

Korábban – még édesanyja életében – Szindbádnak voltak egészen eretnek gondolatai, mit tegyen majd a mama urnájával. Tudniillik tisztában volt vele, hogy anyukája is egyetértene vele, hogy urnája mégis inkább a földbe kerüljön, a férjéé mellé. Tudni kell, hogy Szindbád apja is, akárcsak a fia, íróféle ember volt, s érdemeire való tekintettel a Nemzeti Örökségvédelmi Hivatal a sírját védetté nyilvánította. A hajós azt a tájékoztatást kapta a temetői irodán, hogy ha oda temeti a mamát, akkor a védettség megszűnik, és megfelelő időben újra meg újra meg kell majd váltani a sírt, mert ha nem, akkor akár meg is szüntethetik szülei sírját, hamvaikat szétszórják másokéival együtt, magyarán ebek harmincadjára kerülhetnek.

Szindbád tudta, hogy egyszer ő is meg fog halni – valószínűleg utód nélkül ¬¬–, és akkor mi lesz a mama urnájával? A saját majdani temetéséről már nem is beszélve.

A hajósnak először az jutott eszébe, hogy egyszer, alkalmas időben, estefelé kiviszi a temetőbe az urnát, s ha látja, hogy nincs a közelben senki, észrevétlenül fölfeszíti apja sírját, félretolja a fekete márványtáblát, beteszi a mama urnáját, visszailleszti a márványt, és még temetőzárás előtt távozik, vagy ott marad a másnapi nyitásig: bekéredzkedik egy kriptába, hogy éjszakára meghúzza magát. Könnyen szót tudott érteni a halottakkal, nem utasították volna vissza a kérését. Nekik is jó lett volna: kérdezgették volna Szindbádot, hogy milyen most az élet odakint a világban, meg ilyesmiket.

De aztán rájött, hogy egy védett urnasírt bizonyára nem lehet egyszerűen fölfeszíteni, nem eshet neki pajszerral, vésővel meg kalapáccsal – pláne nem észrevétlenül! Egy temetőőr biztosan észrevenné, előállítanák a rendőrségen, és meghurcolnák.

Amikor gondolatban idáig jutott, kétségbeesésében azt ötlötte ki, hogy majd időről időre mégis kiviszi az urnát az apja sírjához, ugyancsak feltűnésmentesen, és kicsikét ráállítja a márványtáblára, hogy szülei egy picit legalább egymás közelében lehessenek. Gyújt két gyertyát, és lelkük rövid időre összefonódik.

De nem, ez sem jó! Rendőrségre ugyan nem vinnék, ha meglátnák, de nem úszná meg elmeszakértői vizsgálat nélkül, ha bevallja is, miért tette. Szindbád mimóza lélek volt, belehalt volna a szégyenbe. Márpedig valaki biztos kiszúrná, mit művel, a sír ugyanis a temető igen frekventált részén volt, légvonalban hét méternyire Bartók Béla sírjától, az egyik temetői főút közelében.

Ha majd ő, Szindbád is eltávozik e földi létből, akkor az lenne a legrosszabb, ha a kis család tagjai, apja, anyja és ő mind külön sírban nyugodnának. A dolgot bonyolítja, hogy őt, a hajóst jónéhányan támasztották már föl öröknek hitt álmából, más-más helyre és családba, de ezt az anomáliát most hagyjuk, reménykedjünk, hogy ilyesmi nem fordul elő többet. Egyébként is nemrég kérvényt nyújtott be a Nemzeti Örökségvédelmi Hivatalhoz, hogy a felsőbb szerveknél törvényileg tiltassák be, vagy ha az nem megy, saját hatáskörben tiltsák meg, hogy földi halandó támasszon föl békésen nyugvó holtat. (Legjobb lenne persze, gondolta, ha ezt az alkotmányban is rögzítenék, valahogy így: „Az utolsó ítéletet leszámítva tilos mindennemű feltámasztás.”)

Szindbád egyre csak várt, de a kérvényére a Nemzeti Örökségvédelemtől nem kapott érdemi választ, ami nem csoda, mert az intézmény főhatósága úgy váltogatta a főigazgatókat, mint Szindbád az alsóneműjét.

A hajós ekkor nagy elhatározásra szánta el magát: kettőzött erővel folytatja irodalmi munkásságát, és olyan újabb súlyos műveket tesz le az asztalra, amelyek először a szakmai közvélemény, majd pedig a hatóság szemében őt is érdemessé teszik halála után a védett sírhelyre. Persze tudta, hogy ez lutri, hiszen a dolgot életében nem tudja elintézni. Csak annyit tehet, hogy nagyon jókat ír, hogy lehetőleg már életében, de halála után mindenképpen elismerjék. És kell írnia egy végrendeletet is, amelyben kéri, hogy ha jogosulttá válna a védett sírhelyre, akkor temessék édesapja mellé. És kérelmezni fogja azt is, hogy amennyiben utóbbi teljesülhetne, „méltányossági, emberiességi” alapon szíveskedjenek engedélyezni, hogy édesanyja urnája is oda kerülhessen a férjéé és a fiáé mellé.

Ó, de bonyolult az élet még a halál után is!

 

Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán by Copilot