Máig Pollockot tekinthetjük a legjelentősebb amerikai alkotónak, aki hasonló csodát csinált a festészetben, mint előtte Walt Whitman az irodalomban. Whitman nyelvének primitív ősereje szétfeszítette a hagyományos versformákat és „fűszálaknak” nevezett végtelen szódzsungeljeivel olyan egész univerzumunkat behálózó szókontinenseket kreált, melyeknek ő lett legelső, pionír telepese.
Hozzá hasonló módon Pollock is radikálisan számolt fel minden megszokott művészi narratívát, és Amerika nagyságához méltó, kozmikus léptékű képeivel meghökkentő vizuális jelrendszert dolgozott ki. E modern vizuális nyelvnek nincs többé gravitációs középpontja, így minden képrészlete – whitmani értelemben – minden más képrészlettel tökéletesen egyenrangú. Emellett Jackson Pollock is valódi „telepes” volt: puritán vidéki pajtában alkotta képeit, a kietlen Springsben, és alig hagyta el Amerikát.
Még hagyományos technikával készült Anyafarkas című képe, ám rajta a figuratív valóság már teljesen kifordult önmagából, így a jellegzetes indián totemállat testét nyomokban tudjuk csak felfedezni. Sokak szerint a Rómát alapító ikerpárt – Romulust és Remust – saját emlőjéből tápláló anyafarkas ihlette Pollock képét, ugyanakkor érdemes figyelni a dátumra is: 1943 a Harmadik Birodalom „fénykora” volt, így lehetséges, hogy az eltorzult körvonalú anyafarkas Romulus és Remus helyett Hitlert és Himmlert (vagy Hitlert és Mussolinit) táplálja emlőjéből; ám az sem zárható ki, hogy Pollock születőben lévő művészetének szimbóluma. – Festőnk egyébként mereven elzárkózott a képeit érintő valamennyi interpretációs kísérlettől.
Az Öt ölnyi mélyben még fontosabb fordulópont, Pollock első cseppfestménye. Noha hagyományosan kezdett neki, belső sugallat hatására képét levette állványáról és a földre fektetve fejezte be. De nem hagyományos módon, az ecsetével, hanem a fekete és ezüst színpigmenteket az ecset nyeléről csepegtetve! Ráadásul Pollock fantáziája nem állt meg itt: különféle tárgyakat – érméket, gombokat, szegecseket, kulcsot és cigarettacsikket – integrált a vastagon felvitt impasztó festékrétegek közé. Íme, a végeredmény pontokba szedve:
1) A képnek nincs hagyományos értelemben vett középpontja, részlete, térmélysége.
2) A vonalak nem alkotnak semmilyen értelmezhető formát, teljesen önálló életet élnek.
3) Így a képnek (látszólag) nem lehet értelmezhető témája sem.
4) A kép színei, illetve vonalai (látszólag) kaotikusak, véletlenszerűek, ami a tudatalattiból feltörő automatikus íráshoz hasonlatos, ám lényeges kiemelni, hogy az alkotás során Pollock valójában a véletlen teljes kizárására törekedett.
5) Bármelyik színt szemeljük is ki – például egy lila színpigmentet –, szemünk máris keresni kezdi az összes többi lila foltot vagy árnyalatot a képen. Sőt, a képből kilépve is, mivel valójában a színek diktatúrájában élve színről színre vándorol tekintetünk, csak nem vesszük észre. – Pollock képe tudatos színkontroll alá helyezi látásunkat.
A festmény legérdekesebb része a csorgatással készült vonalhálózat, amely zenei mintát követ: a fekete vonalak kusza zenei labirintusa ritmusként szolgál a felette lebegő ezüst dallamvonalakhoz. A kép címe egyébként Shakespeare A vihar című színművének alábbi versrészletére utal, amitől hirtelen minden „világossá válik”. Értelmet nyernek a zöldek és a kékek, a mélyben kavargó feketék, sőt még a képbe integrált gombok és szegecsek is:
„Apád öt ölnyi mélyben pihen / Korall lett csontjaiból, / Igazgyöngy termett szemeiben / S így semmije szét nem omol. / Hanem éri dús, csodás / Tengeri elváltozás”. (Fordította Babits Mihály)
Pollock további festményeit a pajta padlóján alkotta. Így belépve azok belső terébe a szélrózsa minden irányából szabadon dolgozhatott rajtuk. Színeit az ecset nyeléről, különféle pálcikákról vagy egyenesen a kilyukasztott festékesvödörből csorgatva. Látszólag szabad folyást engedett e tudattalattiból feltörő vízióknak, ám valójában nagyon is átgondolt módon festett: pontosan tudta, mit akar, és a véletlent szerepét minimálisra csökkentette.
Alkímia című vásznán ragyogó sárga színfoltok keltik fel figyelmünket. Pollock rendszerint kerülte az egyenes vonalakat, egyrészt mivel szinte lehetetlen tökéletesen egyenes vonalat csepegtetni, másrészt, mert az egyenesek rendkívül ritkák a természetben, így szinte mindig az emberi környezetet jelzik. Ám ezen a vásznon valósággal záporoznak az egyenesek, melyeket Pollock késsel vagy más hegyes eszközzel hasíthatott a faktúrába. Bár látszólag teljesen nonfiguratív képről van szó, a vonalak számos helyen A betű (Alkímia) képzetét keltik.
Amikor az amerikai srácok elsőként szembesülnek nagy nemzeti festőjük „Csepegtetős Jack” képeivel, aligha állhatják meg vaskosabb tréfák nélkül, amin nemigen érdemes fennakadni. Pollock ecsetje nyilvánvalóan férfiassági szimbólum, ahogyan később Hantai Simon is „vaginaként” tekintett „pliage-technikával” hajtogatott vásznaira. Érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy Pollock képei érzelmileg bipoláris hatásúak: egyaránt képesek energiával feltölteni és mélybe húzni, de negatív energiájuk idővel egyre erőteljesebb, ahogyan az kései A mélység című képén is érezhető. Noha a vászon kétharmadán a remény színei – hófehér és törtarany – uralkodnak, a fekete lyukként tátongó üresség szívó hatása elől senki sem menekülhet. E tátongó sebhely felett reménytelenül, lebegve járja kötéltáncát Pollock védjegye: a vékony sugárban csorgatott hófehér vonalréteg. – A jelek szerint Pollock nem osztotta Walt Whitman kozmikus optimizmusát, és élete viszonylag fiatalon zsákutcába jutott.
… 1956 nyarán a negyvennégy éves Jackson Pollock utolsó útjára indul két fiatal nővel. Részegen vezeti gépkocsiját, így egyszerre szenved és okoz halálos kimenetelű autóbalesetet, amivel egyik utastársát is magával rántja a pusztulásba. Ám életművének szétfröccsent szilánkjai ebben a pillanatban folynak össze egyetlen Kozmikus Karambollá a színek országútján.
