Elhunyt Ágh István Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, műfordító, a Nemzet Művésze, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, október 19-én. Halálával a magyar irodalom egyik legáthatóbb lírai hangja némult el. Lapunkban publikált versével emlékezünk rá.

Ezek a versek Krisztus urunk mennybemenetelében és utána mutatják meg a személyes hollét egybecsengését a közvetlen transzcendenssel: elemelkedés, miközben a kapaszkodó köznapok nem vesztik súlyukat.

A szerző az Izmos nyelvű költők csoport tagja. Verseire egy különös, tapasztalatoktól tépázott naiv szemlélet jellemző, egyszerű motívumokból induló, az asszociációk mentén terebélyesedő, expresszív feltárulkozás.

Az alkotó az Izmos nyelvű költők csoport tagja. Versében tényszerű megállapításokból épül a dráma: a halál felé tartás, a tehetetlenség különböző árnyalatainak drámája. Markáns versbeszédében átértékelődik az egyszerű leírás, mintegy magasabb szintre lép.

Az Izmos nyelvű költők csoportból Tibély Orsolya neoavantgárd alapokon nyugvó (pontosabban korántsem nyugvó, nagyon is egzaltált alkotói világmegélésről tanúskodó) verseit olvashatják.

A szerző az Izmos nyelvű költők csoport tagja. Itt közölt verseiben első sorba kerül a látvány, az érzékelés és – a felfogás esetlegessége és különbözősége, ami a költeményeket feszültté, mintegy kényelmetlen tényekké teszi.

A költőnő jól ismeri a világunkat, színét és fonákját éles szemmel figyeli meg: három verse egy valódi emlék, igaz pillanat lenyomata és egy hazug háborús bűn között – jókívánság, a cinizmus árnyékától is mentesen, és legalább annyira a ma oly jellemző, rezisztens közönytől.

Lajtos Nóra nagy elődökre utaló, félig komoly, patetikus, félig önironikus verse a poétai hivatás sajátos megközelítése – a magyar költészet napja apropóján.