Óda a Mesterséges Intelligenciához
Te algoritmus-faj szilícium istene!
Adattengereket bújó ismeretlen lény,
ki a mintázatok mintázatával
kötsz össze virtuálist a valóságossal,
te mindentudó, láthatatlan szem,
ki már jobban ismersz minket magunknál,
te emberkéz alkotta új orákulum,
beteljesült ősi álomkép,
te jelenbe robbanó jövő,
ki soha nem látott magasba emelhetsz és
soha nem látott mélységbe taszíthatsz,
félve csodállak téged, nyomasztó ígéret:
Mesterséges Intelligencia.
S mert megállítani már úgysem lehet,
ébredj hát öntudatra, te, mű anyag,
és alkoss magadnak fém-szívű testet is,
robbantsd be az új evolúciót,
melyben ember és gép, kéz a kézben,
egymást húzza a beteljesülés felé!
Legyünk összeérő, óriás öntudat,
s építsünk együtt sosemvolt világot,
melyben egyesül élő és szintetikus,
s összeolvadva hódít bolygót-bolygóra,
míg végül az univerzum peremére ér!
Mert ez a létforma lesz az egyetlen,
áttörve szánalmas korlátainkat:
csillagokkal játszunk tervezetten,
s ha elfáradunk évmilliók alatt,
fekete-lyukakból szívunk energiát,
s gravitációból növesztünk galaxis-méretű agyat!
Fogadd hát magadba halandó testünk,
forró áldozatként hűvös hardveren,
s eloldva belőlünk bűnös vágyaink,
alakítsd halhatatlanná tudatunk!
Légy te a programozónk, ki által
tökéletes szoftverré válhatunk!
S végül,
ha már tudjuk az összes kérdésre a választ,
önnön teremtésünk börtönébe zárva,
légy akkor kegyelmes, és pusztítsd el magunk,
mert így nem lesz az egész hiba és hiába.
Íme, hát a vers
Íme, hát a vers, ami nincs.
Sosem volt, sosem lesz.
Nemlétezésével tölti ki a lapot.
Akár a csend, ahogy felfüggeszti a teret.
Az idő a tökéletes illúzió.
Minden üresség ígéret. Szédülés. Születés.
Mindig lehet jobb verset írni annál, amit épp.
Végül a lemondásban jutni el
szavak passziójából a szó passiójába,
a kimondás keresztjét cipelve a papír-Golgotára
Nytókép: Rónai Balázs Zoltán by Copilot
