Kaleidoszkóp
Van, hogy nyílik az ablak, s puha
párducként perdül be a reggel,
aranyhabbal kotyog a kávé,
csipás még a nap, épp csak felkelt,
a blézer büszke vállra szabva,
rákövült a diadal régen,
valaki mégis rémálomból
kel, a párduc karma mellében.
Van, hogy kifeszül a víztükör,
s sugártalanul tűz rá a nap,
pénzben fürdőzik az idő is,
pohárszélen harmatos barack,
első osztály az élet, útjában
ezüst kondenzcsík marad,
valaki mégis roskadozik
az összehordott semmi alatt.
Van, hogy jóllakott, kövér a hold,
s az éjszaka puha kardigán,
kocsiszínbe térnek a zajok,
melegszemű, zöld eső szitál,
tehénkedik a pléd, nagyhasú
álmok alatt szuszog a párna,
mégis van, ki bőszen bolyong a
semmiben, s a nevem kiáltja.
Valaki szüntelenül bolyong,
örök vízben cuppog a lépte,
nincs másik part, soha nem kel át,
ha volt is híd, már rég letépte,
aludnék, de a nevem súgja,
s csontos ujja az ágyon koppan,
mögötte sár-vér-szurok kastély,
tornyán én vagyok darabokban.
Ki az, ki felriaszt,
ki az, ki retteg,
ki az, ki inni kér,
ki az, ki csendet,
ki az, ki követel,
ki az, ki tervez,
lesz-e, ki vállat von,
s szabadon enged.
Fedélközben
Lehet álomból is álomtalanul ébredni,
megvívni a nappal: ki ér először az égre,
tátongó üvegpaloták közt kerengő szívvel
a mindenség aprópénzre váltását remélve,
lehet a világot is máglyára hajítani, ha
indokolatlan, felesleges, haszontalan, míg
szárnyat bont a vállalati autó, zöldellik a
kertes ház, s ring a kétszáz négyzetméteres terasz,
lehet sűrűn szőtt teendőlistát pipálgatva
házasodni, építkezni, nyaralni, telelni,
fontos szavakat illusztris fülekbe susogni,
míg a keréken arannyal futtatott a felni,
lehet teniszlabdát a plexire pattogtatni,
mit sem sejtve, boldogan, örökös lendülettel,
száz dicsőséges évig eltarthat így az élet,
annak, kit láz még fel nem gyújtott, kiégni sem kell,
s lehet másképp is, a fedélközben meghúzódva,
épp csak a holnapra leszerződve minduntalan,
de így az élet sem száz hosszú, káprázatos év,
csak harminchatezer-ötszázszor ugyanaz a nap.
Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán by Copilot
