A Városmajor fái lehallgatnak bennünket.
De ők nem súgnak be senkinek.
Bennük meg lehet bízni.
Talán mindketten verset írunk magunkban,
talán azt képzeljük: szépek vagyunk.
Vagy azt: itt hagy bennünket ez a nyár is.
Borges nyara, Camus napsütése, Pessoa lisszaboni járata,
Sylvia Tedje. Mind itt hagynak bennünket magunkra.
S mi félünk szerelmesnek lenni újra.
„Kutya a föld, eb az ég,
sehol semmi menedék.”
Szavaink közt lélegzetvételnyi kis halál-zugok.
Valahol most vajúdik valaki, valahol megkondítják a lélekharangot.
Mi már kivajúdtuk magunkat.
Váltottunk valutát, rendszert, bugyit.
S istentelenül félünk a szenvedéses haláltól.
Franciakrémest és capuccinót rendelünk a Gina Cukrászdában,
eltörünk egy Julius Meinl csészét.
Fogyóeszköz – mondják, összeseprik, s mi arra gondolunk:
mi is azok vagyunk, bennünket is összeseper majd valaki.
Arcunkat odatartjuk egy játszótéri hintázónak, majd eltűnünk hirtelen
a krisztinavárosi késő délutánba.
Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán by Copilot
