valaki
valaki jó étvágyat kíván a gránitszürke
galambnak de aztán meggondolja
olyan szokatlanul komoran fest a
szökőkút peremén ez a korai vacsora
az ég alatt lomha kritikus tömeg
vonszolja a köröket megint más nevet
adnál a földnek amikor gyerekként
a búgócsigákat is összetörted
jelentéstelen jelenésekben látlak
ahogy a sötétséget ülik meg fényből
kiszakított halvány fénycikák
valaki odaint a galambnak viszlát
szívcserepeken múló zivatarok bádogdobja
egyszerre halkul el minden muzsika.
viaszosvászon
ha a pokol tűzifa a menny
viaszosvászon a kávé tetejéről
leszedegetett tejszínhab
csukott ablak mögül lesni zivatart éjeken
át a lélek hófúvásait vacogva
amikor szavak hizlaltak sündisznóhátat
mondatoknak figyeltem tükörképed
a poharamban fölolvadt minden belépéskor
kabátod helyére akasztom töviskoronámat.
Soroksár
csak szánkat mártottuk jégbe
még egy falat kéne jégvirágok nyelvünk
kristályos zúzmaraköpenyére örökre
ott ragadtunk a legszebb télben
mint egy kibomló kapocs
negyven fok szilánkos holdfénye
szilárdult meg a tükrös kanálvégen
a hó fénye
két ősz között egy gombóc nyár
kézfejünkre napfény csordogált
Soroksár Hősök tere és egyre távolabbról
nézünk az eget fölszántó verebekre.
*
És mit mond minderről Murányi Zita?
Egy fontos e-mail után kutatva túrtam fel a virtuális postaládámat a közelmúltban. A szóban forgó küldeménynek, ahogy az ilyen esetben lenni szokott, nem bukkantam nyomára, ellenben egy tíz évvel ezelőtt íródott kézirattömeg előkerült a süllyesztőből, közel félezer oldalon főként verskez-deményekkel.
Javarészt prózát írtam az utóbbi időben, és azt vettem észre, ez a versekre is kihat: felhígultak, kevésbé sűrítettek, kevesebb képet tartalmaznak, mint ahogy szeretném. A zsengék között viszont – bár önállóan egyik sem állta volna meg a helyét – számtalan erős képet és sort találtam, melyekből egy csokorra valót össze is gyűjtöttem.
Ezek köré a kiollózott versmagok köré komponáltam a fenti verseket, ha szabad így fogalmaznom: egyszerre a múlt és a jelen lenyomatai. Úgy érzem, jót tett nekik ez a fajta időbeli rétegzettség. Írói szemszögből pedig segített rálátni arra is, hol hibáztam régen, és miben sikerült azóta fejlődnöm. Ha a kezdeti időkre gondolok vissza, első verseim 2003-ban publikáltam, hálával tartozom Lackfi Jánosnak és Jónás Tamásnak, akik a Dokk irodalmi kikötő elindításával nagyban hozzájárultak, hogy mára ötkötetes költőnek tudhatom magam, ha a publikált regényeket nem számoljuk. A portálra feltöltött verseinket bírálták el, két kategória létezett: a mulandokk és a maradandokk. Azt hiszem, néha sikerült is visszaélnem a jóságukkal, rekordmennyiségű szöveget töltöttem fel estéről estére. János mondta a Reggeli című versemre, hogy ez most már megérett a publikálásra, és pár hónap múlva a Bárka folyóirat valóban le is hozta. De közös felolvasóestre is vittek bennünket Szentendrére, amiből főképp az éjszakai hazaút maradt meg, ahogy öten próbálunk bepréselődni egy négyszemélyes személygépkocsiba.
A most kiválasztott három verset nemcsak melankolikus hangvétele, retrospektív szemléletmódja is egymáshoz köti, mindhárom témája a visszatekintés egy felszámolt kapcsolat idilli pillanataira. Illetve magának a szakításnak a fájdalmáról mesél, hogy a másik egy része, lélekdarabkája akkor is velünk marad, ha a valóságban már szeparálódtunk. Hogy visszanézve a rossz is megszépül, és a szerelem talán nem több, mint két ősz között egy gombóc nyár.
Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán (Copilot)
