Az emberben mélyen kísért egy sejtelmes vágy, hogy élete legfontosabb eseményét újraélje, újra eljátssza, mint egy színdarabját a lét színházának. Raymond Roussel ikonikus regényében, a Locus Solusban ezzel a gondolattal játszik el.

A Balaton irtózik attól, ha át akarjuk formálni, ha nem óhajtjuk tudomásul venni az ő természetét. Talpra kellene állítanunk a világot, amit mi magunk állítottunk fejtetőre. Hol véletlenül, hol tudatosan. Mert úgy gondoltuk, hogy mi az urai vagyunk ennek a világnak.

A természet pazar bőkezűsége és a tájat formáló szorgos emberi igyekezet különleges szépségekkel ajándékozza meg a Balaton-vidék vándorait. Itt tényleg minden kő, minden útszéli kereszt mesél, szépet, s komorabbat, ahogy a magyar sors megadja.

„A szerelemnek múlnia kell” – idézi kesernyésen Zorán nótáját a Balaton szerelmese az egykorvolt ifjúság szépségeire emlékezve, melyeknek helyét gondtalanul szemetelő-piknikező turisták, bicsnek, plázsnak, portnak csúfolt strandok vették át.

A XX. század elején számos újsághír, leírás szólt viharba keveredett hajósokról, vitorlásokról, a balatoni viharjelző rendszer bevezetése azonban 1934-ig váratott magára. A két háború közti időszak hozta meg az áttörést: Trianont követően, az Adria elvesztésével a tó szerepe felértékelődött.

Vajon létezik-e Antoni Gaudí Barcelonáján kívül város, ahol egy építész markánsan meghatározta a hely arculatát? Igen. Vicenza karakterét Andrea Palladio XVI. századi remekei adják, s gondolhatunk Victor Horta brüsszeli jelenlétére.

A Civitas Invicta megtisztelő címet 2011-ben adományozta az Országgyűlés Szigetvárnak. A Leghősiesebb város – legalábbis a köztudat nagyvonalú fordítása szerint. Valójában a Legyőzhetetlen város. Ám ez történelmileg nem egészen állja meg a helyét.

Több mint nyolcvan esztendeje élem életemet – részben vagy egészben – zsennyei szülőházamban, amit nagyanyám hadiözvegyként épített közel száz éve, élvezem a fél méter vastag vert falak „légkondicionálását” télen, nyáron, élem történeti és privát időmet.

Az állam szerepe elengedhetetlen és megkerülhetetlen a műemlékvédelemben, de szükség van magánkezdeményezésekre, civil szervezetekre is. 1985-ben alakult meg az azóta nagyra nőtt Deutsche Stiftung Denkmalschutz (DSD), a Német Műemlékvédelmi Alapítvány.

Elhanyagolt kert, hámló vakolatú, berendezésétől megfosztott épület – ezt látta nagykárolyi Károlyi László gróf, amikor ötven év után átlépte gyermekévei otthonának kapuját. Álma az volt, hogy a kastély és a park újra olyan lesz, ahogyan az emlékezetében élt.

Emblematikus, védett műemlékünk a zsámbéki premontrei romtemplom, újjáépítése időről időre fölmerül. Idén áprilisban a település önkormányzata kiírta a Zsámbéki Öregtemplom és környezetének megújítására, azaz rekonstrukciójára szánt pályázatot.

Az állampolgárok többsége tisztában van vele, hogy az éghajlatváltozás a jövőjüket fenyegeti, de a megoldást másoktól várják. A politikát választási szempontok, a multinacionális tőkét a profit mozgatja, s nem érdekeltek a globális környezeti előírások betartásában.

1961 szeptemberében költöztünk – édesanyánk és a négy testvér – a Várhegy oldalába, a Toldy Ferenc utcába. A ház egyforma távolságra állt a Batthyány tértől és a Széll Kálmán (akkor Moszkva) tértől, a Kaleftől, egy kör mentén templomok vették körül.

A nádasdladányi Nádasdy-kastély építtetőjének dédunokája, a család férfiágon utolsó leszármazottja, amikor az 1980-as évek legvégén megtudta, hogy a kastélyt, amelytől az államosításkor fosztották meg a családot, az állam eladná, felkerekedett Kanadából.

Az emeritus tihanyi perjel kamaszkora vízi csatáit, horgászemlékeit idézi fel, a leírhatatlan balatoni csodák iránti modern kori érzéketlenséget és a tó különös gyarmatosítását fájlalva kívánja, hogy a Balaton ne váljon árucikké.

Bánrévénél hajtsunk el Gömörmihályfáig, be a szépséges gömöri dombok közé, a Kálosa-patak által mosott völgybe, hogy tiszteletünket tehessük Bodon Ábrahám uram sírjánál. Aki még országgyűlési ifjúként lett Kossuth barátja, egész életében híven szolgálta hazáját.

El a kezekkel várromjainktól! – radikális a megfogalmazás, mégis szívesen írnám így. S hogy miért tartom határozottan jobb megoldásnak középkori romok kisebb kiegészítéseit a manapság divatos teljes műemléki rekonstrukcióknál, arról szólok az alábbiakban. 

Látvány(os) égetés helyszíne volt a magyarszombatfai pajta melletti rét, ahol Albert Attila fazekas, polgármester és barátai hetek óta készültek arra, hogy a XXII. Fazekas Napok keretében megmutassák az érdeklődőknek, mi történik a kemencében.

Gyönyörűen sütött a nap, a színtiszta kék égboltra még a játékos bárányfelhők sem merészkedtek. Ilyenkor történnek különös dolgok. Előtör az előzmény nélküli mélyből egy gondolat, amely azután kimondható testet ölt: Meg kellene nézni a gercsei templomot!

A Vértes vonulatának ölelésében, erdőktől körülvéve bújik meg Majkpuszta, a magyarországi kamalduli rend egykori otthona. A konventépület, a tizenhét cellaház és a templomtorony nemcsak a falak mögé húzódó, néma szerzetesek históriájáról mesél.

Sokféle útja-módja van, hogy egy település számontartsa identitását, múltját, gyökereit. Sokféle, de az egyik legkézzelfoghatóbb a műemléki topográfiai adatgyűjtés: a helység épített örökségének, a házakba, kövekbe írt történelemnek a megismerése.

Természetkárosítás – élőhelyvédelem – vadvédelem címmel műhelykonferencián vitatták meg a hazai vad-, faj- és élőhelyvédelem helyzetét, a természet iránti felelősségünket, a természet elleni bűncselekményekkel kapcsolatos tapasztalatokat a témát kutató szakemberek.

A kerítés tövében kinyílott egy kósza tulipánhagyma. Amikor először jártak a ceglédi határban maguknak kinézett birtokon, rögtön észrevették. Így lett az új életterük neve Tulipános tanya. Sipos Mihály feleségével együtt mára példaértékű önellátó gazdaságot hozott lére.