Ez a múzeum sok tekintetben különbözik a többi múzeumtól. Például abban, hogy a létét családi kötődésnek és szenvedélyes gyűjtőmunkának köszönheti. Az alapító, Lévárdy Imre unokája, Szászi András nagyapja jóvoltából már kissrácként láthatta az érdekesebb közutas relikviákat, azután mérnökként évtizedeken át folytatta értékteremtő elődeinek munkáját, és most nyugdíjasként is szívügye az országos hírű szakgyűjtemény, ahol megannyi kuriózum mellett
Közép-Európa legnagyobb úthengergyűjteménye is látható.
Először erős kötelékeiről mesél.
– Nagyapám Felvidéken volt útmester, már akkor elkezdte gyűjtögetni a szakmájával kapcsolatos emlékeket, tárgyakat. Azt remélte, hogy gyermekeinek majd átadhatja a stafétabotot. A sors azonban másként rendelte: két leánya született. Egyikük még fiatalon meghalt, másikuk pedig az édesanyám. Engem, mint a legidősebb fiúunokát a szárnyai alá vett, nyilván meg akarta szerettetni velem a szakmáját. Kiskőrösön sokszor vitt magával az útmesteri telepre, ahol csodavilág tárult fel előttem.
Útkaparóház táblája az első alföldi kövesút mellől, 1896-ból (Borzák Tibor fotói)
Akkoriban kezdetleges volt a műszaki felszereltség, ellenben a közösség nagyon összetartónak bizonyult. Általános iskolás koromban nagyapám kisebb munkákra is befogott: nyáron az eperfa árnyékában ülve számoltam a forgalmat, ivóvizet hordtam az útőrbrigádoknak, télen pedig a hóeltakarításban segédkeztem. Mire eljött a pályaválasztás, egyértelműnek tartottam, hogy útépítő leszek.
Tanulmányaimat Békéscsabán, a „Vízmű” Szakközépiskolában kezdtem, majd Győrött, a Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolán folytattam. Diplomásként Kecskeméten, a KPM Közúti Igazgatóságnál helyezkedtem el. Azt szerettem benne, hogy minden évszakban más-más volt a munka, és több időt lehetett terepen tölteni, mint az íróasztal mellett. Őszintén mondom: egy percig nem bántam meg! Elkötelezettségem nem véletlen, hiszen már gyerekfejjel megismerhettem az 1960-as évek útőrrendszerét, amikor
az útkaparó még biciklivel járta a poros makadámutakat.
A mérnöki pályán indulva, az 1970-es évektől szemtanúja lehettem a magyarországi útépítés legnagyobb korszakainak, melyek során mérnöki, technológiai, műszaki szempontból forradalmi változások történtek. 1975-re pedig megszületett a Közúti Szakgyűjtemény is.
Mérföldkő a Pozsony és Varasd közötti országút mellől, a régi borostyánút nyomvonalán, amely ma öt országon megy keresztül
Mielőtt folytatnám e különleges kiállítóhely történetét, érdemes megemlékezni az alapítójáról. Lévárdy Imre Érsekújváron született 1905-ben, édesapja vasúti tiszt, vonatvezető volt. Rendkívüli szervezőképessége és kézügyessége már elemi iskolás korában megmutatkozott. Először gyári munkás, majd műszerész és villanyszerelő volt, családi hatásra mégis szabóműhelyt nyitott, viszont néhány esztendő múlva már a helyi polgármesteri hivatal műszaki tisztviselőjeként dolgozott, majd kinevezték Vágsellye járási törvényhatósági útbiztosának. 1944. október 4-én kiváló eredménnyel útmesteri képzési bizonyítványt szerzett a budapesti Magyar Királyi Útmesteri Iskolában, de Vágsellyén
nem vállalta a „reszlovakizálást”, ezért megszűnt az állása, hontalanná vált.
Budapestre szökött, innen intézte családja Magyarországra telepítését, s magával hozta közutas gyűjteményét is. Kiskőrösön lett útmester, majd Kecskeméten vezető technikus. Petőfi városában Közútjaink története címmel rendezett először kiállítást, majd saját háza melléképületében helyezte el az anyagot, 1974 nyarán pedig az egykori útmesteri telepen hozzálátott a Közúti Emlékmúzeum berendezéséhez, amelynek megnyitóját sajnos már nem érhette meg.
Szászi András szakmuzeológus, a kiskőrösi gyűjtemény volt vezetője
Szászi András, a múzeumalapító unokája elárulja, hogy kezdetben voltak szirénhangok a gyűjtemény létével kapcsolatban, fővárosba költöztetésének gondolata is felmerült. Szerencsére az illetékesek felismerték a közutas történelem múltidéző tárgyainak jelentőségét, meg azt, hogy a helyszín sem lenne a kiskőrösinél hitelesebb. A nagy múlttal rendelkező ágazat emlékeit az abban illetékes szakma képviselői tudják a legodaadóbban ápolni – szerencsére ez nyilvánvaló volt a fenntartó számára (is).A múzeum mindig az állam tulajdonában lévő nagyvállalathoz tartozott a kezdeti KPM Közúti Igazgatóságtól a jelenlegi Magyar Közút Nonprofit Zrt.-ig.
– Nagyapám főleg közutas relikviákat gyűjtött, régi egyenruhákat, cégtáblákat, térképeket, útőreinek személyes tárgyait. Amikor lett állandó telephely, annak udvarán nagyobb gépek is elhelyezhetővé váltak.
Ha házon belül leselejteztek valamit, azt nekünk ajánlották fel először, sőt még a felújításban is közreműködtek.
Egy idő után kinőttük a területet, de szerencsére a rendszerváltás után többször sikerült bővítenünk a múzeumparkot. Mostanra helyszűke miatt a gyűjtőkör elsősorban úthengerek és speciális útépítőgépek megmentésére szorítkozik. Vannak itt munkagépek, például aszfaltozók, hómarók, utóbbinak a Magyarországon használt összes típusából található nálunk egy vagy több darab.
Az úthengerek ugyancsak majdnem teljes sorozatot képeznek, több gőzhengert is be tudtunk szerezni.
Sajnos ma már szinte lehetetlen fellelni ilyen kincseket, mert tulajdonosaik értéktelennek ítélve feldarabolták és vastelepeken értékesítették őket.
Józsi kisöccse – MÁVAG UH12 gőz úthenger
A kiskőrösi múzeum egyik büszkesége a Józsi névre keresztelt, gőzgéppel működő úthenger. Az öreg szerkezet arról híres, hogy az 1976-ban készült Robog az úthenger című televíziós sorozatban szerepelt, azzal döcögött a matrózpólós kalandor, Józsi, akit Szabó Gyula személyesített meg. Amikor vége lett a forgatásnak, bizonytalanná vált a járgány sorsa. A korábbi igazgató, Tóth László azonban igényt tartott rá, így lett a kőrösi gyűjtemény retró sztárja a patinás, működő-
képes úthenger. Hová is kerülhetett volna, ha nem ide? Alkalomadtán még beindították, aztán kikezdte az idő vasfoga. Hosszas felújítás után
2011-ben újra erőre kapott, városi rendezvényeken tett egy kört, mindig nagy sikere volt.
Szerepel a kiállításon egy felújított monarchiabeli lakókocsi is, a 13. számú gőzúthengerlő tartozéka, ilyenben lakott az említett sorozat főhőse.
Amit egyszer megmentettek az utókornak, arra muszáj folyamatosan figyelni. Józsi üzemeltetéséhez például kazánengedélyre van szükség, és kétévente műszaki vizsgára kell vinni. A pandémia miatt kényszerszünet állt be, most pedig kezdhetik elölről az úthenger helyreállítását. A nevezetesség egyelőre várakozni kényszerül egy budapesti telephelyen, mert
a régi szakik időközben kihaltak, nincs, aki elvállalná a munkát, amúgy pedig az új biztonsági előírások szinte teljesíthetetlenek,
főleg hogy több tízmillió forintra rúgna a restaurálásért fizetendő számla.
R814-es román úthenger az 1980-as évekből
Szászi András nem rejti véka alá, hogy voltak sikertelen úthengervásárlási próbálkozásaik is. Az egyik alkalommal már minden részletben megállapodtak az eladóval, ám a helyszínen hűlt helyét találták a masinának, mert egy külföldi gyűjtő többet fizetett érte készpénzben, és már vitte is új szerzeményét. Máskor egy dízelesre átalakított öreg gőzúthengert próbáltak megszerezni, de az az üzlet is meghiúsult. Szerencsésebben jártak a szomszéd faluban rozsdásodó tizenöt tonnás géppel, amelyet vastelepre szállítása előtt, az utolsó pillanatban mentettek meg. Ezért
hulladékvasárban fizettek négyszázezer forintot, egyébként más gőzösökért gazdáik többmilliós összeget sem restellnek elkérni.
Mára Európában egyedülálló, mintegy százharminc darabból álló úthengergyűjteménye van a Kiskőrösi Úttörténeti Múzeumnak. Józsi mellett legalább akkora sztár az 1930-as évekből származó Martos és Herz úthenger és konkurense, a MÁVAG–Munktells rendszerű dízelhenger, mindkettő működőképes. Egyedi darab az amerikaiak által Angliában gyártott Muir–Mill romeltakarító gép, amelyet a második világháború idején használtak. Az udvaron megannyi KRESZ-, útjelző- és információs tábla található, a legelső 1910-ből származik.
KRESZ-táblás, kilométerköves falióra Lévárdy Imre gyűjteményéből
Nemcsak a közutak, hanem a hidak is a gyűjtőkörünkbe tartoznak, utóbbiakból úgyszintén vannak értékes darabjaink. Hogy csak néhányat említsek:
látható a Lánchíd egyik eredeti láncszeme, a régi Margit híd felrobbantott eleme,
amelybe valószínűleg egy fel nem robbant bomba fúródott bele, valamint Magyarország első, Európa második, a világ ötödik alumíniumhídja, amely az 1950-es években Szabadszálláson állt, még a harckocsizó alakulat is használta. Van híd- és úttervtárunk, újjáépítésekor
egyedül nálunk volt meg például az Esztergom–Párkány közötti Mária Valéria híd eredeti dokumentációja.
Mindezeken kívül húszezer kötetes szakkönyvtárral, értékes térképtárral és kisfilmek archívumával is büszkélkedhetünk.
A múzeum bejárata a híres Herbet híddal
Hálás lehetek Szászi Andrásnak, hogy kitartó lelkesedéssel végigvezetett a kiskőrösi múzeumban. Idén év elején felhagyott az intézményvezetéssel, átadta székét Turán István történésznek, ám nyugdíjasként továbbra is részese az ottani mindennapoknak. Nehéz róla elképzelni, hogy a közúti relikviákon kívül valami más is érdekelheti. Pedig van még egy szenvedélye: a zenélés. Gyerekkora óta vágyott rá, de csak felnőttként teljesült az álma.
Középiskolásként alapított először zenekart, szerzett egy héthúros orosz gitárt, amit végül
a főiskolai évei alatt a bendzsóra cserélt, fura lehetett, ahogy a táncházban azon muzsikál.
Végül a dixieland lett a műfaja, s összehozta a Szürke Verebek Jazzbandáját, akik manapság újra aktívak. Innen hívta soraiba annak idején a kecskeméti Bohém Ragtime Jazz Band, később pedig a szegedi Molnár Dixieland Band. András azt mondja, benne van az ország tíz legjobb bendzsósában – ő a tizedik a sorban, nincsenek is többen. Nevetve búcsúzunk, miközben átadom neki az Országút legfrissebb számát, legyen csak ott belőle az útmúzeumban.
