Makovecz Imre hitt az angyalok létezésében. E minket óvó lények végigkísérnek minket, halandókat teljes földi utunkon – fényen, félhomályon és sötétségen át újra vissza a fénybe. Makovecz épületei is olyanok, mint az angyalok: menedéket nyújtanak, miközben az ihlet szárnyain összekötnek minket és a földet, amelyen állunk, az égbolttal, amely felettünk van – és az ezeken túli dimenziókkal is – így ír a kiállítás bevezetőjében a tárlat kurátora, Jonathan Glancey brit építészeti kritikus és író, aki a nemzetközi építészet megkerülhetetlen folyóiratában, az Architectural Review-ban először 1981-ben szólt a magyar építész munkáiról, hangsúlyt helyezve az aszimmetriára, valamint az épületek és a természet gondolati-fizikai összefonódására. Tíz éve, amikor a hajdani tanítvány, Csernyus Lőrinc szakmai irányításával a Makovecz Imre Alapítvány, a Magyar Művészeti Akadémia és a Kós Károly Egyesülés szervezésében Makovecz Imre nyolcvanadik születésnapjára nemzetközi konferenciát szervezett Budapesten, ott volt a résztvevők között, s akkor arról is szólt, hogyan kapcsolódik szervesen az európai építészet fejlődésének ívébe Makovecz építészete. Vajon ma éppoly szenvedélyes elfogódottsággal, hittel látja a szellemi örökséget? – erről is beszélgettünk Jonathan Glanceyvel.
Jonathan Glancey az első volt, aki a nyugati világban Makovecz Imre építészetéről írt
(képforrás: Jonathan Glancey archívumából/Műcsarnok)
Több mint negyven esztendeje ifjú szerkesztőasszisztens voltam az Architectural Review londoni szerkesztőségében. A főszerkesztőm nagy méretű, a világ építészeit bemutató német évkönyvet tett az íróasztalomra azzal a feladattal, hogy nézzem át a kötetet, hátha találok benne olyan építészeket, akiket még nem ismerünk, de talán érdemesek lennének a figyelemre.
Az „M” betűnél megakadt a tekintetem egy erősen kontrasztos, fény-árnyék hatású, chiaroscuro felvételen.
Alig volt nagyobb egy bélyegnél, egy kápolna bordás belső terét ábrázolta, vagy talán egy bálna gyomrát, mintha egy William Blake-hez hasonló művész képzelte volna. Fogalmam sem volt, mi az az épület, amit látok, de éreztem, hogy meg kell néznem. Tervezője Makovecz Imre volt. Semmit sem tudtam róla, de megkerestem budapesti címét, írtam neki, s megkérdeztem, fölkereshetem-e. Rövid, de pozitív válasz érkezett angol nyelven. Egy számomra különleges építészeti kaland – és egy értékes barátság kezdete.
A Farkasréti temető ravatalozója Makovecz jellemző alkotása
(képforrás: Makovecz Imre Alapítvány/Műcsarnok sajtófotó)
Csöndes áhítatot éreztem – mintha a költészetet és valamiféle hitet látnék az építészetben megtestesülni.
Ugyanaz a transzcendens érzés fogott el, mint amit a legszentebb középkori templomokban él át az ember.
Az első, amelyet személyesen is megnézhettem, az a bizonyos épület az évkönyvből, amelyért izgatottan fölkerekedtem: a Farkasréti temető ravatalozója volt.
A ravatalozó, amelyről Makovecz azt írta: „A ravatalozó belsejét az ember mellkasának belsejéhez hasonlóvá akartam alakítani. A ’bordák’ keményfából készültek. A halott a szív helyén fekszik.” Az első budapesti látogatást követően is találkoztak?
Többször is. Rendkívül barátságosan fogadott feleségével, Marianne-nal és munkatársaival együtt. Mint kiderült, Makovecz Imre erősen középkorú, akadémikus alkatú férfira számított, nem egy fiatal, kíváncsi és lelkes angolra.
Nagyra értékeltem a közös utakat, amikor együtt jártuk be épülő faluházait, fontos volt nekem az a film, amelyet a BBC számára forgattunk Magyarországon
– remélem, valahol megvan még az archívumukban –, valamint az az út, amelynek során együtt kerestük föl a walesi herceget, aki maga is Makovecz-rajongó volt Angliában. Részt vettem skóciai előadásain, együtt jártunk Londonban a varázslatos Sir John Soane’s Museumban is. Makovecz egészen más volt, mint bármelyik építész, akivel valaha is találkoztam.
Spirituális szellemiségről, a természet és az építészet kapcsolatáról beszél Makovecz Imre építészetével kapcsolatban. Mondaná valamelyikre is, hogy a kedvence?
A visegrádi Mogyoró-hegyen álló Erdei Művelődési Ház.
Csodálatos, nyugodt épület, mintha maga a természet emelte volna ki a földből.
Kettős kupolás, földdel-fűvel és sárgaréz fémpikkelyekkel borított ház, bármelyik évszakban – nyári fényben, őszi esőben vagy téli hó alatt – befogadja a látogatót. Két nagy főbejáratát az építész úgy tájolta, hogy a napfelkelte fénye tavasszal, a nap-éj egyenlőség idején végigáradjon rajta. Ebben az értelemben a régi európai dombépítmények misztikus hagyományához kapcsolódik.
Makovecz Imre Erdei Művelődési Háza, Visegrád, Mogyoró-hegy
(fotóforrás: Makovecz Imre Alapítvány/Műcsarnok sajtófotó)
A Műcsarnok kiállítását szervezőként és megbízóként a Makovecz Imre Alapítvány hívta életre.
A tárlat célja, hogy bemutassa az építész alkotó szellemiségét, és felidézze érzelmi és gondolati világát.
A munkára Makovecz Pál kért fel, aki azzal indokolta, hogy bár voltak finn érdeklődők is, én voltam az első a nyugati világban, aki írt az édesapja munkásságáról még a kommunista időkben. S én vagyok az, aki személyesen ismertem Makoveczet, évekig figyelemmel kísértem a munkáját. Úgy gondolom, a Makovecz Imre Alapítványnak tetszett az ötlet, hogy a kiállítás kurátora „kívülálló” legyen.
Milyen gondolati és vizuális eszmény vezérelte a kiállítás tervezésekor?
Megpróbáltam megragadni Makovecz Imre szellemiségét – szeretném, ha a látogató megmerítkezne az ő világában, a német nyelv erre a Weltanschauung, azaz világkép kifejezést használja. Mintha egy erdőben sétálnánk – hiszen Makovecz imádta a fákat, és azok alapvető szerepet játszottak építészeti gondolkodásában.
Ez az erdei séta egyúttal olyan életérzést kelt, mintha egy katedrálisban angyalszárnyak ölelésében járnánk.
A közönség hangok, filmek, rajzok és makettek segítségével jut el a Feltámadás templomának terveihez, és a kiállítás azt sugallja, hogy ezt a befejezetlen művet érdemes lenne felépíteni. A tárlat koncepcióját Gallov Gábor londoni építésszel együtt álmodtuk meg.
Mit mondana Makovecz építészeti filozófiájáról azoknak, akik egyáltalán nem vagy csak felszínesen ismerik a munkáit?
Építészete természetes anyagokból dolgozik, ezt gyakran organikusnak nevezik. Makovecz maga „épületlényeknek” hívta házait. Pályája elején Frank Lloyd Wright, valamint az amerikai organikus építészek – Bruce Goff és Herb Greene – hatottak rá, de ugyanígy a magyar Lechner Ödön és Rudolf Steiner antropozófiai, spirituális gondolkodása is. Munkássága később saját zsenialitásának útján bontakozott ki, egymásra hatva, közösségben építész alkotótársakkal, kézművesekkel, iparosokkal, az építészmesterségek ismerőivel. A megértéshez, a megismeréshez mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy vegye kézbe a kiállítási katalógust, vagy látogasson el Makovecz Imre honlapjára, a makovecz.hu oldalra.
(fotóforrás: Csernyus Bence/Makovecz Imre Alapítvány/Műcsarnok sajtófotó)
Makovecz Imre angyalokkal járt. Abban az évszázadban, amikor az építészet egyre inkább emberközpontú lett, a kultúra pedig áruvá vált, ő visszaemelte az építészetet az isteni, a lelki és a természeti dimenzióba.
Úgy gondolja, Makovecz Imre munkássága ma is választ adhat az építészeti kihívásokra?
Igen. A fiatalabb generációnak természetesen nem másolnia kell Makovecz formavilágát, de ha – hozzá hasonlóan – együtt tud dolgozni a helyi közösségekkel, ha természetes anyagokat használ a lehető legkisebb környezeti terheléssel, ha támogatja a kézműipart, a mesterségeket, a szaktudást, ha képes lesz rá, hogy hidat teremtsen a hétköznapok valósága és a spirituális világ között, akkor tovább éltetheti Makovecz szellemiségét – amely időtlen.
Milyen üzenetet vigyenek magukkal a kiállításról a látogatók?
Azt az érzést, hogy Makovecz építészete varázslat volt –
egyfajta építészeti mágia, amely képes összekapcsolni a szellemi és az anyagi világot.
És azt az érzést is, hogy bármi lehetséges: Makovecz építészete és annak népszerűsége valaha elképzelhetetlennek tetszett azoknak az állami bürokratáknak a szemében, gondolkodásában, akik a múlt század hetvenes éveiben minél messzebb igyekeztek száműzni Budapesttől, az erdőbe. De Makovecz Imre ott, a fák sűrűjében új építészetet tudott megálmodni. Persze azt is remélem, hogy azok, akik megnézik a kiállítást, támogatni fogják a Feltámadás temploma – más néven Szent Mihály arkangyal temploma – megépítésének gondolatát.
Nyitókép: Makovecz Imre alkotása, a siófoki evangélikus templom (részlet)
(fotóforrás: Csernyus Bence/Makovecz Imre Alapítvány/Műcsarnok sajtófotó)
