− Egy hónapja nyílt meg a Fine Dining: Az ősi Kína gasztrotörténetei című időszaki kiállításuk. Milyen üzenetet kívántak átadni az érdeklődőknek?
− A kiállítás a kínai kultúra és társadalom kevésbé ismert területeire kalauzolja el a látogatót. Más szemszögből kívánja bemutatni a kínaiak táplálkozási szokásait, ételeit és italait. Az ősi Kína gasztrotörténetein keresztül meg lehet ismerni a kínai kultúrát: a hagyományos elkészítési módokat, a szokásokat és nem utolsósorban egy-egy ételkülönlegesség mögött meglévő spirituális jelentéseket is. Azt, hogy a fine dining az étkezésnek a fizikai szükségleteken túli területe, amely sokkal többről szól, mint csupán az éhség csillapítása.
− Mi jelentette a legnagyobb kihívást a kiállítás létrehozása során?
− A kiállítás egyik különlegessége, hogy a kurátori szerepet nem a Néprajzi Múzeum vállalta, hanem a Pekingi Nemzeti Múzeum. Onnan érkezett a kiállítás koncepciója és a pekingi muzeológusok válogatták ki azt a 90 műtárgyat is, amelyek segítségével a kínai étkezési kultúra évszázadokon átívelő korszakait ismerhetik meg a látogatók. A kiállítás létrehozása során különlegesen izgalmas volt megismerni azt, hogy a kínai muzeológusok hogyan gondolkoznak saját táplálkozáskultúrájukról és hogy azt milyen szemszögekből kívánják bemutatni az európai emberek számára. Liechtenstein és Párizs után ugyanis Budapesten látható a Fine Dining: Az ősi Kína gasztrotörténetei című kiállítás, amellyel a magyar emberek számára is lehetőség nyílik e gazdag kulináris világ különböző állomásait megismerni.
Fény derül arra is, hogy a tradicionális kínai ételek elkészítésének mi volt a szerepe családi összejöveteleken, illetve hogy azokhoz milyen jelentéseket kapcsoltak. Vannak ugyanis ételek, amelyek a gazdagságot, a jó szerencsét, a békét vagy éppen a harmóniát hordozzák. Azaz az ételek és azok elkészítési módjai mellett érthetővé válnak azok belső jelentései is. A hagyományos kínai kultúrában a fine dining az étkezésen túli, társadalmi cselekvés is egyben, amelynek mindig megadják a módját. A táplálkozásból így közös szertartás és rituálé válik.
− A másik, napokban megnyíló Korgó Valóság – Az éhezés és az élelmiszer-bizonytalanság tapasztalatai című időszaki kiállításukban a táplálkozáskultúra egy egészen másik aspektusát mutatják meg.
− Valóban, a zágrábi Néprajzi Múzeum vándorkiállításában az éhezés és az élelmiszer-bizonytalanság tapasztalatait mutatjuk meg. Míg a fine dining egy nép táplálkozásának csúcsát jelenti, addig a Korgó Valóság a horvát, illetve európai éhezések történelmi és társadalmi eseményei kerülnek a figyelem középpontjába. A kiállítással rá szeretnénk mutatni arra, hogy a mindennapi étkezés ma sem adatik meg mindenkinek, és hogy az emberiség olyan kihívások előtt áll, amelyek következményeképp újabb éhezések törhetnek ki. Korunk problémái és kihívásai – legyen az a koronavírus-járvány vagy pedig a jelenkor háborúi – rávilágítanak arra, hogy az élelmezési nehézségek jelen vannak világunkban.
Az eredeti kiállítás elsősorban Horvátország területén jelentkező éhezéseket és ínségtáplálkozásokat mutatta be, melyet a Néprajzi Múzeum munkatársai, a kiállítás befogadó kurátorai – Tihanyi Anna, Nagy Dóra, Bazsó Borka – hazai párhuzamokkal egészítették ki. A horvát és a magyar kultúra és társadalom közel áll egymáshoz és a különböző nehézségekre hasonló válaszokat adtak az elmúlt évszázadokban, így az éhezésekre is. A Korgó Valóság című kiállítás felvillantja a háborús idők, krízisek korainak ínségtáplálkozását. Mindazon történelmi eseményeket, amelyek jelentős nyomot hagytak egy-egy nép táplálkozáskultúrájában.
− Milyen források maradtak ránk ezekből az embert próbáló időkből?
− Az írott források és egykorú tárgyak mellett a legfontosabb kordokumentumok a receptkönyvek. A múlt század két világháborúja alatt számos olyan szakácskönyvet hoztak létre, amelyekkel segíteni próbálták a háziasszonyokat, hogy bizonyos alapvető élelmiszerek hiányában, olcsón és praktikusan főzzenek és a lehetőségeikhez képest ízletes ételekkel lepjék meg szeretteiket. Ezekben az ínséges időkben számos, korábban csak takarmányként használt termény került ismét a konyhákba. Ilyen volt többek között a makkból, zabból vagy éppen a kukoricából őrölt liszt is, mely utóbbiak a reformkonyha alapját is képviselik.
Kevesen tudják, de nagy ínségben még egyes lyukacsos köveket is felhasználtak ízesítésre, így a Magyarországon is ismert kőleves nemcsak a mesékben létezett, hanem annak felforralásával, kifőzésével jutottak ízletesebb leveshez.
Mindezen történeti események mellett meg szerettük volna mutatni azt is, hogy az éhínség nemcsak nélkülözéskor, élelmiszer-bizonytalanságkor ütheti fel a fejét, hanem egyfajta diétakultúra, testképzavar hatására is, de arra is akad példa, hogy egyesek politikai indíttatásból éhségsztrájkot tartanak. A Néprajzi Múzeumban látható két időszaki kiállítás a táplálkozáskultúra két eltérő, de sokszínű oldalát mutatja be.
