Évszázadokra nyúlik vissza a két nagy alföldi folyó összekötésének terve…
Már az 1700-as évek végén, az 1800-as évek elején felmerült, hogy csatornát kellene építeni a Dunától indulva, amely Csongrád és Szolnok között érné el a Tiszát. Ez a téma ismét napirendre került 1900-ban, amikor a mostanihoz hasonló aszályos év volt a Duna–Tisza közén, a Homokhátságon. A térségben dolgozó minden parlamenti képviselő sürgette a probléma azonnali megoldását, s úgy vélték, ha a Dunát összekötik a Tiszával, akkor minden rendben lesz. Természetesen ez korántsem ilyen egyszerű.
A gondok súlyosbodásához azóta hozzájárult a talajvízsüllyedés, amelynek két fő oka a klímaváltozás és az emberi tevékenység, főként a vízügyi beavatkozások és a mezőgazdaság. Az 1838-as nagy árvizet követő Duna-szabályozás során az addig átlagosan két kilométer széles árteret leszűkítették háromszáz méterre, később az Átokcsatornának is nevezett Duna-völgyi főcsatornával kiszárították a folyó menti mocsaras vidéket.
Jelentősen lecsökkent a vízjárta területek nagysága a Tisza-szabályozáskor is, a folyókanyarok átvágásával, gátak építésével.
A lehullott csapadék egy részének eltávolításával az érintett területen épített ötezer kilométernyi belvízelvezető csatorna is hozzájárult a talajvízszint csökkenéséhez, miként a széles körű homokbányászat is, a bányatavak fokozott párolgása révén. Emellett – bármilyen különös – az erdősítés is hátrányos lehet vízgazdálkodási szempontból.
Pedig azt hihetnénk, hogy az erdők megvédenek a kiszáradástól…
Valóban, eleinte nem is gondoltak arra, hogy az erdősítésnek milyen „mellékhatása” lehet. Amikor az eső a fára esik, egy része nem jut el a talajig, hanem a leveleken maradva elpárolog. Ez is mutatja, milyen összetett és komplex problémával állunk szemben. Ami a mezőgazdaságot illeti, kevésbé vízigényes növényeket kellene termeszteni. Ugyanis a rétegvizeket megcsapoló öntözés, amely elég elterjedt a Homokhátságon is, csak átmeneti megoldás, s a szárazodás alapproblémáját csak súlyosbítja. A kommunális vízkivétel fenntarthatóságára is figyelni kellene.
A Duna-völgyi főcsatorna Érsekcsanádnál (képek a Wikipediáról)
Először tehát a helyzetet súlyosbító beavatkozásokkal kellene felhagyni, s csak ezt követően van értelme olyan drága beruházásokon gondolkodni, mint a Duna–Tisza-csatorna?
Mindenekelőtt az utóbbi időszakban fúrt rengeteg csőkútból korlátozni kellene az öntözést, ami a talajvízszint-süllyedés egyik fő okozója. Az öntözés amúgy is kétélű módszer; nagyon kell vigyázni vele, főként kavicstalajon, mint például a Szigetközben is, mert előbb-utóbb a termőtalaj is károsodik, a kiszórt műtrágya pedig elszennyezheti a felszín alatti vízkészleteket. Elgondolkodtató emellett, hogy
a gazdák a növényfajták megválasztásával szinte egyáltalán nem alkalmazkodtak az időjárási viszonyok változásához, a rendszeressé váló aszályokhoz.
Először térségi szinten kellene a Homokhátság jövőképét kidolgozni. Ma ilyen stratégiai terv nincsen. Nem számolta ki senki a természeti adottságokhoz alkalmazkodó fajtaváltás – vagy éppen a fajtaváltás elmaradásának – költségeit.
Kákonyi Árpád, a Kiskunsági Nemzeti Park egykori igazgatóhelyettese arra figyelmeztet, hogy az öntözés iránti igény is lecsökkent, mivel az csak a vízbeszerzési helyek közvetlen közelében kifizetődő. Szerinte el kell dönteni, hogy a mezőgazdaság a Duna–Tisza közén elviseli-e a vízpótlás igen magas beruházási és üzemköltségeit. Vagyis ez a gigantikus beruházás nemzetgazdasági szinten megéri-e?
Kellene egy kimutatás, hogy a meglévő öntözési kapacitásnak mekkora a kihasználtsága. A kapacitás is csökkent egyébként, mert a kárpótlással, amikor a földek egy része kistulajdonosokhoz került, szétdarabolták az öntözhető területeket, később, a nagybirtokok kialakulásakor pedig az utóbbiakat összeszántották. Az elérhető adatok szerint az öntözött mezőgazdasági terület az 1990 előtti négyszázhetvenezer hektárról a privatizációt követően százezer hektár alá csökkent.
Márpedig az öntözési igények nyilván nagyban befolyásolják, mit és hogyan érdemes megépíteni.
Amikor a Duna nagyon alacsony, a Ráckevei–Soroksári Dunába, amelyből a Duna–Tisza-csatorna kiágazik, szivattyúzni kell a vizet. A Kvassay-zsilipnél lévő nagy teljesítményű szivattyú számításaim szerint másodpercenként maximum tíz köbméter vizet tud továbbítani. Ez azonban nyilvánvalóan korántsem elegendő a Homokhátság vízpótlására.
Nem korlátlan tehát az a vízmennyiség, amelyet a Dunából ki lehet emelni a Tisza felé. Erről azonban ma nem érhető el semmilyen számítás.
Az viszont nyilvánvaló, hogy ha egész évben szivattyúzni kell, mégpedig a mainál többet, az horribilis költséget jelent.
Ahhoz, hogy a Duna–Tisza-csatornához szükséges mennyiségű víz a Ráckevei-Dunába befolyjon, végeredményben meg kellene építeni az adonyi vízlépcsőt. Tudjuk azonban, hogy ma Magyarországon vízlépcsőt építeni elsősorban politikai és persze pénzügyi kérdés.
A Ferenc-csatorna zsilipje Becejnél (fotó: Bárdos Veronika)
Biztosan állíthatjuk ugyanakkor, hogy a hajózható csatorna terve abban a formában, ahogyan ez korábban felmerült, földrajzi és gazdaságossági okokból kivitelezhetetlen. Talán nem közismert, de létezik már egy Duna–Tisza-csatorna, a Ferenc-csatorna, amely a bácskai Óbecsét köti össze Zomboron és Bezdánon keresztül Bajával, s amely megépítésekor több mint kétszáz kilométerrel megrövidítette a hajóutat, mert a különböző só- és egyéb termékszállítmányokkal nem kellett a Tiszán Titelig lemenni, s onnan fordulni vissza a Dunán észak felé. Ez azonban sík terepen vág keresztül, ami lényegesen megkönnyítette az építését és az üzemeltetését is.
A Duna nyolc-tíz méterrel magasabban van, mint a Tisza, s amennyiben a vízhozama bírja, az elvi lehetősége meglenne az átvezetésnek. Csakhogy a Tisza menti síkság és a Duna mellett egykor húzódó, a Duna-völgyi főcsatornával azóta lecsapolt régi mocsárvilág között a gerincvonalában majdnem száz méterrel magasabb, délkelet felé lejtő dombság húzódik.
Nyilvánvaló tehát, hogy a csatorna megépítése rendkívüli műszaki feladat.
Elvben kétféle módon küzdhető le a dombság jelentette akadály. Készült az 1992 óta működő Duna–Majna–Rajna-csatornához hasonló, tizenegy zsilipet tartalmazó terv, és a dombság átvágása elképzelhető mélyvezetésű csatornával is. Az elsőhöz
a legmagasabb ponton hatalmas, vízszivattyúzással folyamatosan feltöltött víztározót is kellene építeni,
amelyből (mindkét irányban) pótolható a zsilipek vízvesztesége. Ez ugyanis a Duna–Tisza közén – nagy hozamú folyó hiányában – természetes úton nem oldható meg.
A mélyvezetésű csatorna hatalmas tájátalakítással jár; hiszen a szintkülönbség akár a nyolcvan métert is eléri, s a hajózhatósághoz harmincöt-negyven méter szélesnek kell lennie. Mivel egy ilyen csatorna vízszintje a hátság közepén a talajvízszintnél negyven méterrel mélyebben lenne, a talajvíz a csatornába áramlana, ami éppenséggel tovább rontaná a régió vízháztartási helyzetét.
Komoly és megalapozott kétségek merülnek föl a hajózási igényt illetően. Kákonyi Árpád arra is felhívja a figyelmet, hogy a meglevő hajóutakon sincs nagy forgalom, tiszai hajózásról pedig nem is beszélhetünk.
Így van. A Tisza állandó jelleggel eleve nem hajózható, és a vízi szállítási igény is drasztikusan visszaesett. Annak idején, amikor sót meg fát szállítottak Erdélyből, a Ferenc-csatorna valóban lerövidítette az utat, de ma már nincsenek megfelelő hajók – és Erdély sincsen… A Ferenc-csatorna sem működik; újjáépített bajai zsilipje „világhíresség”, mert sosem történt benne hajóátzsilipelés.
A hajózás illuzórikus, nincs gazdasági jelentősége, és mértéktelenül megdrágítaná a Homokhátság vízpótlását szolgáló beruházást.
Fel kell adni a hajózást a Duna–Tisza-csatornán, és a vízpótlást kell előtérbe állítani. Ehhez viszont elegendő, ha felszín alatti csővezetésben vezetjük el a vizet a gerinc alá, s onnan búvárszivattyúval felnyomatjuk a már említett víztározóba, ahonnan elosztható.
A Duna-Tisza-csatorna Dunaharasztinál
Kákonyi lényegében ugyanezt mondja: a Duna–Tisza-csatorna jelenlegi végpontjából csővezetéken, szivattyúzással lehetne a vizet feljuttatni. S ő nem is célozza meg a Tiszát, hanem dél felé vezetné el a vizet egy hátsági főcsatornával.
Ez reális elképzelés; a Duna vizét elvezetik a Hátság sarkáig, ahol felemelik szivattyúval nyolcvan méter magasra. Onnan nem viszik el a Tiszáig, hanem a meglévő és továbbépítendő csatornarendszeren keresztül, az igényeket figyelembe véve lehetne továbbvezetni a felhasználókhoz. A víztározót a gazdálkodók által igényelt vízmennyiségnek megfelelően kellene kialakítani, azt azonban ma még
nem mérték fel, s nem számították ki, mekkora vízmennyiséget kell kiemelni a Dunából a jelenlegi vagy a tervezett mezőgazdasági hasznosításra.
Mindamellett a Duna–Tisza-csatorna gondolata sokak számára nagyon vonzó lehet, mert újból és újból felbukkan.
Felmerült a rendszerváltás után is. Lezsák Sándor Lakiteleken élő, s a parlamentben ezt a vidéket képviselő (akkor) MDF-es politikus vetette fel a rendkívül súlyos aszálytól sújtott 1992-es évben. Akkor sikerült őt meggyőzni arról, hogy Bős–Nagymaros árnyékában ezt a kormány nem vállalhatja, de nem is volna gazdaságos, nem szólva arról, hogy pénz akkor sem lett volna rá. A kivitelezés ma várható költségeiről nincsenek mérvadó számítások, csak korábbi nyilatkozatokra támaszkodva becsülhetjük meg őket. Nemcsók János szocialista szakpolitikus 2008-ban százötven–száznyolcvanmilliárd, 2011-ben már háromszázmilliárd forintra becsülte a Duna–Tisza-csatorna várható építési költségét. Figyelembe véve az inflációt, annyit bizonyosan állíthatunk, hogy ma ezermilliárd forintos nagyságrendről beszélhetünk.
A Tisza völgyében már korábban is épültek öntözési célokat (is) szolgáló nagy rendszerek. Ezek mennyire működőképesek, s továbbfejleszthetők-e?
A tiszalöki vízlépcső, illetve az általa felduzzasztott víz által táplált Keleti- és Nyugati-főcsatorna megoldja a Nagykunság vízpótlását, de a Körösökbe már nem jut, noha arra is szükség lenne. A kiskörei duzzasztó a Jászság öntözési igényeit szolgálja ki. Még egy vízlépcsőt terveztek a Tiszán Csongrádnál; már készen volt a körgát, amelyet azonban a kétezres tiszai árvíznél parancsra el kellett bontani, mivel úgy tartották, hogy visszaduzzasztotta a nagy árvizet Szolnokra. Mindennek azután az lett az eredménye, hogy két vagy
három éve már nem a süllyedő medrű, alacsony vízhozamú Tisza táplálja a környező talajvizet, hanem fordítva, a talajvíz szivárog a Tiszába,
s ez a közvetlenül Szolnok előtt bejövő barna víz veszélyezteti a felszíni vízkivétellel működő vízmű működését, így Szolnok vízellátását is.
Ezt a talajvíz-beáramlást nem szabad Szolnokon tovább tűrni. Azonnali intézkedés szükséges, ezért
ma a legfontosabb a csongrádi vízlépcső megépítése,
függetlenül attól, hogy lesz-e Duna–Tisza-csatorna. Ennek a tervei készek, jók, csak aktualizálni kell őket. A csongrádi vízlépcső várható hatásait is figyelembe véve kell kiszámolni, szükséges-e egyáltalán a Tiszába vízpótlás a Dunából. Én valószínűsítem, hogy nem kell.
Nyitókép: A Duna-völgyi főcsatorna torkolata Bajánál
Írásunk szervesen kapcsolódik témájában a Magyar Szemle ökológiai különszámához:
https://magyarszemle.hu/archivum/263/cikkek
valamint a Magyar Szemle idevágó podcastjéhez:
https://magyarszemle.hu/podcast/mi-menthetne-meg-a-homokhatsagot-beszelgetes-dr-tolgyesi-csaba-1149
