Képzőművészeti kiállítások, Szent Cecília-templomi koncert, a Bezerédj–Békássy-kastélyban rendezett irodalmi tanácskozás tette teljessé a programot, amelynek mindenkor része volt a megemlékezés a zsennyei Békássy-kastély szülöttéről, a hajdani cambridge-i diákról, az első világháborúban huszárönkéntesként hősi halált halt, akkor huszonkét éves Békássy Ferenc költőről. A fiatalemberről, akinek hajdani kis kötet és közelmúltbeli gyűjtemény őrzi verseit, írásait, s akiről az irodalomtörténet tudni véli, a maga idejében, kortársként kívánta megismertetni Ady Endre és Babits Mihály költészetét az angol olvasókkal. Ám a hazaszeretet, no meg a különös vetélkedés ugyancsak költő iskolatársával visszahozta a King’s College-ból, hogy száztíz esztendeje egy aknatámadás a Bukovinában véget vessen a szép álmoknak. Sírja Zsennyében, a kastély parkjában, a borjúskerti családi temetőben van.

Békássy Ferenc sírja az elvadult parkban a tavalyi, elszáradt koszorúkal

 

Az elmúlt huszonhárom évben a művészeti napok résztvevői rendre fölkeresték a sírt, hogy koszorút helyezzenek el rajta. Idén a kéttucatnyi megemlékező, köztük Vas Vármegye közgyűlésének elnöke, Zsennye polgármester asszonya, a falu lakói, ott élő művészek már csak a kastélykert falánál állított emléktáblánál (Blaskó János alkotása) hallgathatták a szintén zsennyei születésű Fábián László író szavait.
 

Fábián László író és Markó Péter, a Cicelle Művészeti és Kulturális Társaság elnöke az emléktábla előtt

 

Mert változtak az idők, a sokat megélt, s hetven éve alkotóházként új életre kelt Békássy-kastély tavaly kényszerálomra szenderedett. Vagyonkezelője (tulajdonosa?), a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft.-t magába olvasztó Petőfi Kulturális Ügynökség az alkotóházak funkcióinak újragondolására, „fenntartható modell” keresésére hivatkozva bezárta, azóta néma csönd. Idén gyorsan érkezett a verdikt, a sírt nem lehet fölkeresni. Miért? A válasz komolytalan, de önmagáért beszél: nem lehet megközelíteni. Tegyük hozzá,

nem lehet megközelíteni, mert senki sem ápolja a hajdan gyönyörű parkot, mindent benőtt a gaz, a kastély vakolata mállik, szégyenletes, ahogy a 2007-ben a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánított sírt sem ápolja senki.

S ez nem képzelgés, a kastély nagy vaskapuja ugyanis valóban zárva van, de mellette a kiskapu, csodák csodája, kinyílik (kiskapuk országa?!), végigsétálva az elhanyagolt, gondozatlan úton, szembesülhetünk a leírtakkal. Kinek a felelőssége? Lehetne sorolni…

Nem is ez a kérdés, sokkal inkább az, miért kell pusztulásra ítélni értéket, emléket, hová lett a tisztelet.

 

Nyitókép: A zsennyei Bezerédj–Békássy-kastély zárt kerítéskapuja mögött sorsára vár 
Fotók: Róna Katalin

 

Fábián László beszéde Békássy Ferenc emléktáblájánál

Tisztelt Emlékezők, Barátaim!
Évtizedek óta szokásunk, hogy a Cicelle-napokon megemlékezzünk Békássy Ferenc, hősi halált halt huszárönkéntesről, költőről, íróról, falunk neves szülöttjéről. Amikor ráirányítottuk ismét a figyelmet, azért tettük, hogy részévé válhasson a magyar irodalomtörténetnek, emlékeztessünk arra a nagyszerű munkára, amit célul tűzött maga elé: Ady Endre művészetének megismertetését az angol nyelvű olvasóközönséggel – még a nagy költő életében, tehát azsúrban a huszadik század első évtizedének nemzetközi törekvéseivel. Ezt akadályozta meg száztíz évvel ezelőtt a június 22-i orosz aknatámadás Dobronucnál, amelyben életét vesztette. Sírját a borjúskerti családi temetőben apja jelölte ki, amikor lankadatlan keresése a fronton sikerrel járt: földi maradványait hazahozhatta.
Mindig a sírjánál szoktunk emlékezni, mindig Ferencként szólítottam – részben neki, reálisabban: emlékének szántam közlendőmet, mintha itt lenne köztünk, de legalább a cambridge-i King’s College-ban, holott ott is csupán magányos emléktábla hirdeti egykori jelenlétét. Mert ott az ellenséget is tisztelik halálában: a szemközti fal emléktábláiról a szintúgy elesett egyetemi társak megbecsülése sugárzik magyar barátjuk emléke felé; hiszen egykor élvezhették kiművelt szellemét, ifjú kora ellenére jelentős, sokrétű műveltségét, költészetének kecsegtető ígéretét (angolul, magyarul könnyed eleganciával verselt, a súlyt a gondolataira hagyta), azt a tiszta eszmeiséget szintén, amely a különböző kultúrák közösségén alapult.
Békássy Ferenc korszerű költőnek indult, tanulmányírói teljesítménye elismerésre méltó; ő írta le ugyancsak azt a mindannyiunk számára igen fontos, világunkban máig érvényes figyelmeztetést, miszerint a modern demokráciáknak sokkal hatásosabb eszközeik vannak az elnyomásra, mint a diktatúráknak. Megállapításának – szerintem – minden mai társadalomkritika alapgondolataként, kiinduló gondolataként kéne tovább élnie, ha az említett modern demokráciák nem tuszkolnák ki eleve a közgondolkodásból. Nem pusztán tehetsége, de többnyelvűsége, élénk figyelme késztették érett szellemi teljesítményére, nemkülönben pedig az a kivételes közeg, amelyben a modern angol kultúra formálódott – kinevelve magából a művészetek, a bölcselet, s a tudomány területén hiteles történeti nagyságokat. Talán csak egyetlen névvel fémjelezném, John Maynard Keynesével, a Világbank szellemi atyjával, a modern makroökonómia megteremtőjével, aki a mögöttünk álló kastélynak is vendége volt – Békássy Ferenc barátjaként.
Jelen pillanatban úgy látszik, nem lesznek a kastélynak egyhamar ilyen jelentős vendégei, ha egyáltalán lesznek még valaha vendégei.
(Zárójelben jegyzem meg: nekem különös, hogy a gazdaságában egyre roskatagabb szocializmusnak hogyan lehetett végleheletéig pénze az efféle kulturális/kultúr-szociális intézmények fönntartására, amire a mostani fejlett gazdaság képtelen anyagi eszközöket biztosítani; netán az akarat hiányzik?)
Mi sem vendégeskedünk már a kastélyban, kedves barátaim, akik egy-egy Cicelle-hétvégén ott foglalkoztunk irodalommal, egyéb lommal, de a sírnál sem emlékezhetünk a kastély leghíresebb szülöttjére – természeti akadályok miatt (értsd: gazdátlan maradt nemcsak az épület, de a kert is. A sír ugyan A kategóriás része a Nemzeti Sírkertnek, jelen esetben ez azonban merő absztrakciónak látszik, nem úgy, mint Blaskó János barátunk emléktáblája, amely előtt – egyelőre – emlékezhetünk. Nem tudom, mit szólnának a jelen állapothoz, azok a Békássyt becsülő magyar és angol nagyságok: Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Weöres Sándor vagy Virginia Woolf, de akár azok a festő-, szobrász-, zenész-óriások, akik itt alkottak jeles értékeket kultúránk számára: Csók Istvántól Kerényi Jenőig, Domanovszky Endrétől Bálint Endréig, Bozay Attilától Eötvös Péterig, Jeney Zoltánig.
Kérdem, barátaim, tehetünk-e (ahogy eddig is) még valamit kultúránk szerény szentélyéért, Békássy Ferenc emlékezetéért. Nos, annyit mindenképpen, hogy legalább utca, útszakasz, köztér viselje Zsennye jeles szülöttje nevét; ha más miatt nem, hát lokálpatriotizmusból, az csupán a mi akaratunkon múlik…
(Elhangzott 2025. augusztus 2-án)