Az öreg akácok ágainak elképesztő kanyarulatait, az ezekből a girbegurbaságából kialakuló egységet, szépséget persze nehéz feledtetni, de jó rácsodálkozni az égerfák lombozatának finomságára, legyezőszerű szabályosságára is. A Rábánál járva a flóra tengernyi szépségével találkozhatunk.

Égerláp a Hanságban (Pellinger Attila, CC BY 3.0 Wikimedia Commons)

 

Egy jó mikroszkóppal tanulmányozhatjuk a mintegy négyszáz, a folyó alsó folyására jellemző algafajt. E parányi életek szaporodása vagy éppen visszahúzódása, pusztulása határozza meg a Rába színét. Így állhat elő a rekkenő nyárban, alacsony vízállás esetén az a különös, mélyzöld árnyalat, ami a Dunára például egyáltalán nem jellemző. Azután,

ahogyan fokozatosan hűl ki a folyó, úgy haloványul ez a zöld szín, míg télire olyan kristálytisztává válik a víz,

hogy az embernek inni támad kedve belőle.

A partot, az árteret a mézgás éger mellett a füzek uralják. Mégpedig a fehér és a törékeny fűz, no meg a rokonságból a bokorfűz, amelynek a vesszeit apám is mindig összegyűjtötte a kosárfonáshoz. Jómagam virágzás idején nem hagytam volna ki egyetlen évben sem a fűzfa síp készítését, amely csak ideig-óráig működő jószág, ráadásul nem is könnyű elkészíteni.

Mindenekelőtt le kell vágni egy tizenöt-húsz centiméteres, ághely nélküli fűzdarabot. Ezután kialakítjuk azt a részt, ahol majd megfújjuk. No és a legfontosabb: belevágjuk azt a nyílást is, ahol a levegő kiáramlik majd, fütyülő hangot adva. Ezután a nyílástól úgy hat-nyolc centire

körbevágjuk az ágat, és óvatosan lehúzzuk róla a kérget. Itt nagyon kell ám figyelni, mert a vágások miatt ez könnyen szakadhat,

sérülhet, aztán dobhatjuk ki az egészet.

Végül már csak el kell helyeznünk a síp „nyelvét”, és lezárni a végét, s készen is van a mű. Itt és most meg is fogadom, hogy a következő tavasszal készítek majd legalább egyet, sőt, megpróbálom az apámtól örökölt tudományomat egy szem lányomnak s másoknak is továbbadni. Mert úgy sejtem, hogy a fűzfa síp készítésének megtanítását senki sem tartja már fontosnak Gasztonyban.

Teknőket vájtak a vándorló cigányok a fűz fájából (Fortepan, adományozó: Urbán Tamás)

 

A fehér füzek (levelük fonákja ezüstös színű, innen a név) mellett ott vannak a fekete nyárfák is, ám azok a parton nőnek, s a füzekhez hasonlóan igencsak kedvelik őket a hódok. Fűtőértékük amúgy nem valami jelentős, ezért nem is nagyon hordták régen haza az emberek. Inkább csak a vándorló cigányok használták fel, teknőket vájtak, fakanalakat faragtak belőle. Ezt a mesterséget aztán valamiért Amerikát és a szibériai hadifogságot megjárt apai nagyapám is kipróbálta. Megvannak némely, ehhez a munkához használatos szerszámai, a szülői ház padlásán még őrzöm két produktumát is. Egészen mutatós munka, sosem fogom megtudni már,

mi vitte rá néhai Pálffy Ignácot, a tehetős, huszonöt holdas gazdát, hogy teknőfaragásra

adja a fejét.

Teknővájó cigányok kirakodóvására 1939-ben (Fortepan, adományozó: Lukács Zsolt)

 

Ott vannak a parton a kocsányos tölgyek is, a hódok már ezeknek is nekimennek, de ezek a méltóságteljes, magas fák amúgy is veszélyben vannak a folyóparti homokos, laza talaj miatt. Ha a partközelben vannak, gyakran „eljön” értük a folyton változó medrű Rába. Vannak, akik sokáig küzdenek, de amikor a gyökérzet nagy része már csupaszon van, feladják, és halk sóhajjal belehanyatlanak a folyóba.

Ha pedig nem a parton, hanem odébb, az ártéri erdőben hajtott ki az odatévedt makk, akkor egy-egy nagyobb vihar szokott végezni velük, egyszerűen gyökerestől kifordítja őket, onnan pedig már nincsen visszaút. Aztán ahol tölgy van, ott van madárcseresznye is. Így a Rába mellett is akad ebből a márciusban az elsők között virágba boruló fákból jócskán. A háziasított változattal szemben, ezen valahogy mindig van termés is, a Jóisten bizonyára így gondoskodik róla, hogy a kedvenc madárkái ne éhezzenek, ha már jókedvében megteremtette őket. Aztán a feketére érett madárcseresznyét én is szeretem, olyan nagyon cseresznyeíze van, csak nagyon aprócska, jóllakni nem igazán lehet belőle.

Virágzó kökénybokor (forrás: Sten Porse, CC-BY-SA-3.0 Wikimedia Commons)

 

Van aztán a Rábánál mutatóba egy-két szil is, és a bokorformájúak közül sok kökény. Ebből a haszontalannak tűnő fajtából rengeteg nő felénk is, mint ahogyan az egész országban.

A téli ínséges, szürke hónapok után csodálatos látvány, amint a madárcseresznyével együtt elsőként virágba borul.

Ősszel aztán meg lehet kóstolni a korai fagyok által megcsípett termését is, amiből kökénypálinka is készülhet, bár ilyennel a régi gasztonyi öregek nemigen vacakoltak. Gyerekként, ahogy az öregektől láttuk, mi is kökényfából kerestünk „őrzőbotot”, hogy legyen mivel megmutatnunk a ránk bízott teheneknek, hogy mégis ki itt az úr. Talán erre a munkára jó csak ez a haszontalan fafajta, olyan szép mélybordós árnyalatú tudott lenni idővel a rászáradt kéreg, amit a kezünk zsírja „felpolírozott”, ki is fényesített.

Bodzavirág (forrás: J. M. Garg, CC BY 3.0 Wikimedia Commons)

 

A másik, gyermekkoromban még haszontalanabbnak látott növény volt a Rába menti bodza. Tudom, a virágából szörp, a bogyójából festék készíthető, de az előbbi Gasztonyban nem volt divat, és kelmét sem festettek bodzával a hetvenes években, így aztán csak mi, gyerekek használtuk a „bozdát”, ahogy akkoriban mondtuk. Mégpedig a bodzapuskáinkhoz. Amely fegyver pedig egy vagy harminc centi hosszú, öt centiméter átmérőjű „csőből” és a hozzá tartozó, a furatnak megfelelő vastagságú botból állt. A bodzát még fúrni sem kellett, hiszen csak kitoltuk az ág szivacsszerű „belét”, és készen is volt a fegyverünk csöve. Aztán sásgyökérből megfaragtuk a két, éppen beleillő dugót. Amelyeket aztán el is helyeztünk a cső két végében, végül pedig a már említett, a csőbe illő bottal hirtelen betolván az egyik dugót, levegőt sűrítettünk, és kilőttük a másik, elöl lévő, méretre faragott gyökérdarabot.

Bodzapuska (CC BY-NC-SA @ Herman Ottó Múzeum, Miskolc)

 

A bodzát a száraz nádból készített nyílvesszőkhöz is felhasználtuk. Egy-egy tízcentis darabot vágtunk a fiatalabb hajtásokból, és ráhúztuk a vessző helyére nehezéknek, ami így jó messzire el is repült. Magát a nyilat készíthettük rugalmas fűzfából, de a Rába mellett is előforduló csíkos kecskerágóból is. Amelynek ősszel olyan „lányos” a termése (a rózsaszín maghéjak narancssárga magokat mutatnak, sokáig, a levelek lehullása után is kitárulkozva). Van aztán somból is rengeteg a Rába mellett, de mi valamiért úgy mentünk el szép piros termése mellett, ami nem mellesleg tele van C-vitaminnal, hogy az nem ehető, hanem egyenesen mérgező.

Ebből a szép Rába-parti fa- és bokorcsokorból már csak a galagonya maradt ki. Mert

galagonyából is akad jócskán a Rába mellett, s e tüskés jószág szintén vörös bogyóját is mérgezőnek gondoltuk akkoriban.

Igaz, olyan kemény, hogy megenni amúgy sem lehetne, ugyanakkor a virágjából, leveléből vagy a bogyókból főzött teája nagyon jó hatással van az ember szívére. Ki is próbálom majd, ha hazaköltözöm öreg napjaimra fatornyos szülőfalumba, Gasztonyba.

 

Nyitókép: A terméséből kökénypálinka is készülhet (forrás: Martin Olsson, GFDL Wikimedia Commons)