Úgy mesélik a XVII. és XVIII. század históriájának krónikásai, s így maradt fönn az edelényi kastélysziget és az ott emelt monumentális barokk épület történetében is, hogy a Habsburg-seregben a törökök ellen küzdő Jean-François L’Huillier ötezer rajnai forintot adott II. Rákóczi Ferencnek, s ennek fejében kapta zálogul az edelényi birtokot. 1700-ban járunk, s a kalandos életű, messze földről érkezett és sok háborúban részt vett katona egyszeriben gyanús lett, tán a fejedelem francia kapcsolatainak közvetítője, gondolhatták a bécsi udvarban, s egy időre fogságba vetették, majd száműzték.

Ám amikor a német-római császár, III. Károly bárójaként visszatért, a magyar Országgyűlés nem tehetett mást, honosította a rangot, s 1716-ban L’Huillier immár magyar báróként foghatott hozzá az építkezéshez.

Lotaringiai létére magyarnak tartotta magát, s ezt bizonyítandó, helyi építőmestereket, kőműveseket, ácsokat hívott. A közeli kőbányákból érkezett a kő az alapokhoz és a falazathoz, a téglaégetést is megoldották helyben, az állványzathoz, a tetőszerkezethez szükséges faanyag sem jött túlságosan távoli vidékről. Mindezt korabeli följegyzések, számlák, régészeti föltárások, művészettörténeti falkutatások igazolják. Ám, hogy ki volt a kastély építész tervezője, arról csak találgatások vannak, az összehasonlítások, a párhuzamosságok keresése, az analógiák nyomán elsősorban itáliai építészek neve, cseh- és bajorországi kastélyok előképe merült föl. Egyértelmű válasz nincs a kérdésre, kétségtelen, Jean-François L’Huillier nemcsak Franciaországban, de Itáliában is sok időt töltött, bejárta Európa számos országát, így elképzelése a korabeli cour d’honneurös (díszudvaros) barokk kastélyok mintájában fogant. Az effajta kastélyoknál a díszudvar a főépülethez kapcsolódó oldalszárnyak karéjában helyezkedik el, Edelényben az oldalszárnyak a hatalmas park felé hajlanak, a főhomlokzatot két saroktorony fogja közre, ily módon alakult ki az érkezőt fogadó déli és a hátsó, északi fronton a parkra nyíló díszudvar. Az attikával koronázott főhomlokzat négyszintes, héttengelyes középrészéhez keleti és nyugati irányban kapcsolódó öttengelyes, íves, a közép-európai és magyarországi kora újkori várépítészetre utaló saroktornyos oldalszárnyak kétszintesek.

A kastély főhomlokzata, vasrácsos kapuja a helyreállítás előtt drámai állapotban volt
Fotó: Picasa/Wikimédia Commons

 
A kastély históriáját érzékletesen mutatják díszítései. A főhomlokzaton legfölül két magyar vitéz az építtető Jean-François L’Huillier kettős keresztes lotaringiai címerét tartja. S mint a heraldika szakértői magyarázzák, rajta a pelikán Jézus Krisztus, az önfeláldozás és a szeretet jelképe, a pajzs fölött a háromleveles korona a nemesi rangra utal. A főhomlokzaton, a kosáríves főkapu fölött a Szász–Coburg–Gotha család öntöttvas címere a kastély történetének XIX. századi korszakát idéz. A belső udvar homlokzatának középrészén látható Jean-François L’Huillier és felesége, Marie-Madeleine de Saint-Croix kettős címere. Ugyanott az 1730-ra datált latin nyelvű fölirat már nevét magyarítva – De Lullier János Ferenc – emlékezik az egri várkapitányként tisztelt báróra, aki nem érte meg az építkezés befejezését, az már feleségére maradt.
 

Lieb Ferenc zsánerképei a XVIII. században készültek

  

Fiúutód híján leányágon öröklődött a kastély, amelyre a leglátványosabb átalakítás a báró unokája, Forgách Ludmilla és második férje, Esterházy István gróf idején, a XVIII. század második felében köszöntött. A házaspár bízta meg az iglói Lieb Ferenc vándorfestőt a főlépcsőházból nyíló hat emeleti szoba díszítőfestésével. A restaurált rokokó falképek máig a kastély különlegességei. A Négy évszak szobája valószínűsíthetően a gróf nappalija volt, innen nyílt a mennyezetén mitológiai alakokkal, zsánerképekkel pingált urasági háló. A bejárat fölötti sarokban festett párkányra könyöklő, kalapos, pipázó öregasszony félalakja látható, föltételezések szerint a térségből származó, első női cigányprímás, Czinka Panna ihlette a képet. A grófné szobájának falain Pyramus és Thisbe históriája, a mennyezeten Pallasz Athéné allegóriája jelenik meg. A helyiségből nyíló kis rejtekhely, a kabinet seccóin a korban ismert négy földrészt ábrázolhatta a festő: Ázsiát tevével, Afrikát elefánttal, Amerikát papagájjal, ám az Európa-festményt az avatott restaurátori munka sem tudta visszahozni a pusztulásból. Virágmintás kifestés ékíti a keleti vendégszobát, rokokó zsánerjelenetek, a korabeli társasági élet képei az étkezőt, a korban jellegzetes hintázó nő itt is megjelenik a kifestések között.

A családi legendárium szerint ifjabb Dessewffy Ferenc, Ludmilla első házasságából származó, „Ferusnak” becézett fia – utóbb a kastély örököse – művészi ambíciókkal telten, lelkesen figyelte, követte a vándorfestő munkálkodását, s ha festő nem is lett, de tus-akverellje a kastély déli homlokzatáról máig a ház építéstörténetének becses dokumentuma.

Dessewffy Ferenc utód nélkül halt meg 1795-ben, a birtok visszaszármazott a királyi kamarára. Így jöhetett el a kastély 1928-ig tartó Coburg-korszaka, amikor a német Szász–Coburg–Gotha hercegi családból származó Ferdinánd herceg, császári királyi altábornagy vásárolta meg és tette hitbizománnyá az uradalmat. A család azonban nem lakhelyül használta, s ez bizony nem emelte sem a rangját, sem az állapotát. Ugyan a kilencszázas évek elején Ray Rezső Vilmos tervei alapján felújították, akkor kapta a neobarokk kiegészítéseket, a – legutóbbi helyreállításkor visszabontott – manzárdot, az íves patkószárnyakat, akkor alakították át a főlépcsőházat, s emelte a kovácsoltvas kapukat Mátrai Zoltán kovácsmester, a jeles műkovács, Jungfer Gyula tanítványa. Amikor aztán a tulajdonos bérbe adta a Bódva-völgyi Bányatársaságnak, majd 1928-ban állami tulajdonba került, megkezdődött a pusztulás. Járásbíróság, fegyház költözött ide, volt csendőrlaktanya, lakott itt országgyűlési képviselő is. S a második világháború csak ezután következett, utóbb szovjet parancsnokság költözött az épületbe,

később előfordult, hogy a falképekkel díszített helyiségekben tyúkokat tartottak, az elektromos vezetékeket a falképekbe vésték, lakásokat alakítottak ki, hivatalokat, végül, ahogy más lepusztított történeti épületet is, magára hagyták, a romlás megállíthatatlannak tetszett.

Reményt az 1990-es évek hoztak, születtek tervek, ötletek, majd a kastély a Műemlékek Állami (utóbb Nemzeti) Gondnoksága, s jogutóda, a Forster Központ kezelésébe került, 2009-ben nagyrészt európai uniós támogatásból és hozzáadott magyar forrásból megindult a helyreállítás, amelynek első ütemét hátráltatta a 2010-es árvíz. Emlékezzünk csak a képekre, a polgármesterrel az élen a helyiek homokzsákokkal igyekeztek megakadályozni a víz pusztítását, s ezt azért is érdemes fölidézni, mert már akkor kiderült, hogy az edelényieknek, a környékbelieknek, a megyének fontos a kastély.

Rokokó szoba a fal magasában a jellegzetes hintázó hölggyel

 

A kastélyszigeten a 2010-es évek derekára újjászületett a L’Huillier–Coburg-kastély. Nemcsak maga az épület, s keleti szárnyában a múlt század húszas éveiben lakóterületté alakított kápolna belső tere, hanem megújult a környezet is, parkoló épült, gyaloghíd, régi pompájában fogadta látogatóit a park. Beköszöntőként (mind a mai napig láthatják a kastélytúrán részt vevők) M. Tóth Géza rendezésében, Rost Andrea főszereplésével rövidfilmet mutattak be a kastély históriájáról, az edelényi festőről, Lieb Ferencről. Következhetett az ünneplés, átadási ceremónia, majd a kastély jól megrendezett kiállításaival, programjaival élni kezdte az életét. Hogy mennyire tudta eltartani önmagát, mennyire sem, ez mindig nehéz kérdés a kulturális szférában, és hangsúlyozni kell, hogy egy kastély nem lehet csupán önmaga múzeuma, esemény kell, amely vonzza az érdeklődőket, hát még ha az intézmény az ország távoli zugában van. Persze mint annyi másiknak, ennek a kastélynak sem tett jót a pandémia időszaka, de az élet ment tovább…

Ám tíz év sem telt el az ünnepélyes nyitás óta, amikor érkezett a hír, egyszerre a péceli Fáy-kastéllyal a Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nonprofit Kft. bezárja Edelény kapuját, szünetelteti működését. Az ok a túl magas fenntartási-üzemeltetési költségben keresendő.

2023-at írtunk, akkortájt röppent föl a hír is, az állam szabadulna a (korábban kizárólag állami tulajdonban tartandó) kiemelkedő történeti és kulturális értékű, nemegyszer, az utolsó két évtizedben hatalmas befektetéssel fölújított, műtárgyakkal kistafírozott kastélyaitól. Találgatások kezdődtek, valóban lehetséges, parlament elé kerülhet afféle törvény, amely szinte ingyen átruházza a tulajdonjogot vagy „csak” az üzemeltetés jogát, ki és hogyan szerez majd tulajdont, miféle kötelezettségvállalással, és sorjáztak a kérdések…

Közben az edelényiektől támogatott városvezetés és a vármegye gyorsan döntött, néhány hónap sem kellett és megszületett a szerződés Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye és a NÖF között az épületegyüttes üzemeltetésének átvételéről.

A megállapodás egy évre szólt, a hosszabbíthatóság kitételével. S tavaly július 7-e óta a kastély régi és új kiállításokkal, programokkal fogadja látogatóit, lépéselőnnyel példát adva a helyi kezdeményezésre. S bár azóta a korábban még csak sejtett és sejtetett, nem csekély megrökönyödést keltett törvényjavaslat megszületett, majd az államelnök által visszautasított, végül javított törvény a kulturális örökség egyes elemeinek fenntartható fejlesztéséről (2024. évi XXXII.) hatályba lépett, s a negyvennyolc átadásra kiszemelt között a L’Huillier–Coburg is ott szerepel (az elsőként fölajánlott nyolcasban nem), van remény, hogy már nem kerülhet érdemtelen, felelőtlen kézbe.

Nyitókép: Az edelényi kastély bejárati homlokzata 
Fotók: L’Huillier–Coburg Kastély/Batár Zsolt