Épp randiztam egy lánnyal, aki aznap is átjött a műterembe, beszélgetés közben pedig elkezdett papírhajókat hajtogatni. Ez adta a kép ötletét, majd realizáltam, hogy az angolban a párkapcsolat (relationship) és a hajó (ship) szavak részlegesen egyeznek.

Nevezetes 2010-es MOMA-s kiállítása volt az utolsó, ahol az idén hetvenkilenc éves Marina Abramović is részt vett némelyik performanszában, a többi megismétlésére azonban már akkor is önkéntesek jelentkeztek. 

Kétszáz esztendeje, az 1825-ös országgyűlésen ajánlotta fel Széchenyi István birtokainak egyévi jövedelmét magyar tudós társaság létrehozására. A Magyar Nemzeti Bank Arts & Culture tárlata a Magyar Tudományos Akadémia alapítására és a Magyar Tudomány Évére irányítva a figyelmet, tudományos szemléletű kortárs képzőművészek alkotásaiból válogat. 

Az MI és a dróntechnológia együttes bevetése óta gombamód szaporodnak a Nazca-vonalak a perui sivatagban. Az eddig ismert négyszázharminc ábra az elmúlt években háromszázhárom új képpel gyarapodott és az MI szerint még legalább ennyi rejtőzködik.

Különböző alkotási eljárások eredményeit mutatják be a kiállításon szereplő grafikák, legyen az síknyomás (litográfia, szitanyomat), mélynyomás (rézkarc, rézmetszet és változatai), magasnyomás (fa- és linómetszet), valamint vegyes és modern technikák. Ugyanakkor a művészi megfogalmazás is változatos, a figurális rajztól a különböző absztrakt ábrázoláson át a geometrikus kompozíciókig.

Változatos technikák, karakteres művészek és átgondolt alkotások jellemzik az Apropó, Kertész című kiállítást. 

Dr. Ralph Gleis, aki az év első napján vette át a főigazgatói posztot, január közepén „Az Albertina Múzeum újragondolása és újrafelfedezése” címmel tartott sajtótájékoztatót terveiről, elképzeléseiről, amelynek legfőbb üzenete szerint a jelen múzeumának párbeszédben kell állnia a társadalommal.

„Azzal, hogy a fókuszom kizárólag az alkotásra irányul, olyan meditatív állapotba kerülök, amelyben az állandóan száguldó gondolatok elcsendesednek. Az energiám pedig kizárólag a teremtésre koncentrálódik, ott tart a jelenben.”

Skonda Mária és Völgyi Miklós gyűjtő házaspár jelenléte megkerülhetetlen a mai magyar műgyűjtésben és a magánmecenatúrában. Számtalan csoportos kiállításhoz kölcsönözték gyűjteményük darabjait, mintegy ötven egyéni kiállítást rendeztek eddig, szakmai folyóiratokban-kiadványokban publikáltak és szerepeltek. 

Simon-Mazula Tibor képei az esztétizálás ellenére sem válnak pusztán szemet gyönyörködtető, problémátlan alkotásokká; immanensen hordozzák a magányt, az elmúlás melankóliáját, és valami olyan titkot, ami a narratíva sejtetése ellenére épp a kulcsmomentumot rejti el a néző szeme elől.

Szikár képtáblák tanúskodnak a kiállítótérben Bereznai Péter eddigi életművéről. A fehér falak között a méltóságteljes fekete festékmezőkből kivilágló arany minőségek szakralitást idéznek, és ünnepélyes hangulatot teremtenek. 

Pusztán kezét, ujjait használva formálja a művész a vásznait, s viszi fel a festék rétegeit. Az eljárás szokatlan, és bár fárasztó lehet, a végeredményt látva megéri az erőfeszítés, valami különleges született. Olyan expresszív olajképek, melyek felületéről az anyag kilépni látszik, és amiket az ember szíve szerint megtapogatna, pedig tudja, hogy nem szabad.

Édes és életteli világba repíti a nézőt Makai Mira Don’t Forget to Look at the Stars kiállítása, amelyben az érzékien burjánzó formák fluid módon kavarognak egymásba. Lágyan elringatnak, olyannyira, hogy kicsit aggódunk is attól, hogy teljesen magukba szippantanak ezek a telített világok.

Fantasztikus az a gesztusáradat, az a festészeti detonáció, amellyel Zoltán Mária Flóra jelentkezik műveivel a Három Hét Galéria falain. Első benyomásunk a színek orgiája. Rózsák és cölini kékek, lilák, feketék és zöldföld festéknyomok a vásznakon, kartonokon.

Szombathy Bálint (Pacsér,1950 – Pest, 2024), művésznevén Art Lover, szabadkai-újvidéki-budapesti „artista”, alkotói tevékenységét szabadverssel, szöveg-intervenciókkal, vizuális költészettel kezdte, a hetvenes évek elején konceptuális akciókkal és mail art-tal folytatta.

Pályája kezdete óta indigó- és grafitképeket készít: az egymásra rajzolt képek egészen sajátos és jól felismerhető esztétikáját hozza létre, amelyen keresztül korunk kép- és információáradatára is reflektál. Korábban személyes élettörténetének fontos motívumait járta körül, most univerzális narratívából indult ki.

Amikor megjelenik a szlovén punk, 1977-ben a Pankrti banda énekese a Državni ljubimci (Állami kegyencek) bakelit borítóján az „öreg” emelet magas kőszobrát öleli és csókolja a lábát… És, nincs „csirkedarálós” per, mint Szegeden.

New Function címmel a Miskolci Galéria tárlata a Magyar Nemzeti Bank kortárs képzőművészeti gyűjteményéből válogatva reflektál arra a folyamatra, amelynek során az új és régi ipari eljárások, eszközök, illetve anyagok beépülnek a művészetbe, kiegészítve a klasszikus hagyományokat.

Ülök a nyóckeri xyu „undorgrund” művészklubban, a neve Mersz , nem romkocsma, csak egy „hátratolt helyőrség”, utána már csak a kínai piac következik. Hatvanhat éves vagyok, szerb állampolgár és szomorú. Nyomorúságos megélhetési gondok gyötörnek. Része vagyok a „történetnek”.

Textilmintázatba terített emlékszövedékek tornyosulnak festett és rajzolt kompozícióin. A fiatal művész képek formájában ontja magából a lélekfolyamatok történéseit, melyekből egyetemes alapigazságokat képes kiemelni. Gyermekként még semmi különöset nem látott abban, hogy folyamatosan rajzolt, alkotási vágya azóta csak fokozódott.

Lüktető, színgazdag, akrillal vászonra festett alkotások üdítően hatnak a téli szürkeségben. A Ciprus és Hold című kiállítás Szegedi Csaba műveiből válogat. A képeken az átlényegített táj, emberi érzések, álmok és vágyak keverednek egymással, hogy olyan harmonikus világba vezessenek, amelyben a színek, a formák és a gesztusok egybeolvadó egységének parádés összjátéka valósul meg.

Poros és „megúszós” a Ludwig Múzeum Női kvóta című kiállítása, amelyet ráadásul kétrészesre nyújtottak, így márciusig még van alkalmunk másodszor is felbosszantani magunkat a koncepción és a rendezésen is.

A reneszánsz legnagyobb polihisztorai: Dürer alapvetően okkult nézeteket vallott, Leonardo pedig racionális tudós és feltaláló volt és csak „másodlagosan” az egyik legnagyobb európai festőművész. Állást foglalni nem, csupán érveket kívánok felsorakoztatni a két géniusz mellett, az olvasó pedig az Országút FB-oldalán interaktív módon „voksolhat”.