Mit jelent valójában Descartes elhíresült képlete: gondolkodom, tehát vagyok és ennek Szent Ágoston által megfogalmazott előképe: ha csalatkozom, vagyok. Lehet abban mélyebb törvényszerűség, hogy akkor merül fel a tudat iránti érzékeny figyelem, amikor – Descartes, Newton, Laplace nyomán – kialakul az a modern tudományos gondolkodás, amely a materialista-realista világképet megalapozta. Ez az elképzelés minden jelenséget anyagi eredetére vezetett vissza, s a metafizika kérdéseit háromszáz évre, egészen a kvantumfizika eredményeinek megjelenéséig szellemi karanténba zárta. Az azonban végleges csapást mért a tudomány elhamarkodott, egyoldalú materialista szövetségére.
Viszont enyhén szólva érdekes, hogy a rendkívüli erőszakossággal és komoly matematikai megalapozással fellépő új, úgynevezett modern tudományos világkép már a kezdet kezdetén eleven kritikát kapott az akkori kor legnagyobb művészeitől, például Novalistól, Goethétől, s legizgalmasabbat a látnok William Blake-től. Ez a látomásos ember rendkívüli veszélyt érzett abban, ahogy az új gondolkodás kizárólagosságra törve próbálja szétrobbantani a kozmológia történelmileg kialakult, többnyire mitológiákba burkolt költői csodáját és az addig uralkodó emberkép varázslatos méltóságát. Különben máig is értetlenül szemléljük – ha nem vagyunk megátalkodott, együgyű összeesküvés-hívők –, vajon miért kellett a metafizikáról való gondolkodást olyan nevetségessé tenni a tudomány világának hangadó részében. Csak nem azért – mondhatnánk kajánul –, hogy ennek az új módszernek a segítségével eljuthassunk a Holdra, ahol ugyanolyan távol vagyunk az élet lényegének megsejtésétől, mint itt, a Földön.
A modern tudomány modern ortodoxiájának az lett az ára, hogy a tudomány mint fontos megismerési forma harmonikus belső dinamikája sérülést szenvedett, és az elmúlt száz év rendkívüli erőfeszítései kellettek a helyreállításhoz. Így csak annak az arisztotelészi tévedésnek, hogy az anyagi világ független a tudattól, azaz a megfigyelőtől, cáfolataként tucatnyi enciklopédikus mű megszületése kellett. Ilyen például Alfred Korzybski Science and Sanity: An Introduction to Non-Aristotelian Systems and General Semantics című nyolcszáz oldalas műve. Természetesen – kissé relativizálva a történteket – akár azt is mondhatnánk, hogy a tudományon belül folyó efféle szellemi harcoknak is sok eredménye van, gyarapodik így is a tudás. Ám ez a gondolat csak úgy igaz, ha ez a háború a tudományon belül marad és a tudomány új álvallásként, szcientizmusként nem tört volna hegemóniára a létezés értelmezésében. Ez megtörtént, és most már kicsit keserű szájízzel csak azt mondhatjuk, hogy volt háromszáz évünk a korrekcióra, és az sem mindegy, hogy ezt a javítást maga a tudomány is elvégezte a kvantumelmélet kidolgozásával. Kérdés, vajon a digitális technológia által felgyorsított és uralt korban hasonló tévedés korrekciójára mennyi idő marad, marad-e egyáltalán? Az is kérdés, hogy az eluralkodott erőszakos korszellem hagy-e felnőni olyan szabad szellemeket, akik, ha látomásos tapogatódzással is, de képesek felordítani, hogy állj!, arrafelé nemcsak életveszélyes az út, hanem a Lét maga is veszélybe kerül.
Amikor Blake visszautasítja az egyszerű látást és Newton álmát Prófétai Írásaiban, azt állítja, hogy az emberi lélekben négy Zoa (elődolog) van: Ész, Érzelem, Intuíció és Érzés. A négy Zoa közül Urizen (az Ész: a görög horizon = korlátozni jelentésű szóból) elnyomja a másik hármat. Így az Ész a Logika segítségével megkötözi, s halálos börtönbe veti az emberi jelenséget. Ez nem azt jelenti Blake szerint, hogy a logikát fel kell adni, hanem azt, hogy az Észt helyére kell szorítani a Tudat óceánjában, metafizikai végtelenjében, azért, hogy ne varázsoljon el bennünket az egyszerű látás, mint azokat, akik: Azzá lesznek, amit megláttak. Akik így járnak, azoknál az új technológia csökkenti a tudatosság érzetét, s így bekövetkezik egyfajta alvajáró azonosulás, olyan, mint amilyet jelenleg szélsőségesen tapasztalhatunk a digitális világ vonzó kábulatában.
Valójában az a figyelmeztetés, amit Blake és néhány zseniális kortársa megfogalmazott, társadalmilag hatástalan maradt, s talán ez járult hozzá a művészetnek a modernizmusban bekövetkezett kiüresedéséhez is. A művészet az igazi – azonban az emberi jelenség hátterében működő – tudattal olyan mély kapcsolatban áll, hogy ebből a forrásból állandóan meg tud újulni. Blake látomásos képzelete állandóan e körül a tiszta forrás körül kóválygott, sóvárgott, és így olykor a reveláció erejével ható képeket tudott felmutatni arról a jelenségről, amire az emberi gondolkodás képes, ha az a tudat metafizikai óceánjával összhangban működik. Erre a felismerésre viszont az a tudomány is segítheti a művészetet, amelyik a huszadik század végére levetette a materialista ontológia köpenyét, levetkőzte karteziánus csőlátását, azt a tudást, amely a mechanikus világképben oly sok technológiai eredményt ért el, de egyoldalú hasznossági koncentráltsága felmorzsolta a szellem tágasabb tereiben való mozgás emberi képességeit.
Az elmúlt száz évben a tudomány megvilágosodott, és mintha kölcsönvette volna a művészet legfontosabb nyelvét, az igazi látás nyelvét, a megfigyelést, és magát a megfigyelést avatta világteremtő erővé. Vajon nem ez az a csoda, amelyre a művészet mindig is vágyott? De igen, csak a művészeti megfigyelésben az individuális ego kreativitása elorozza a megfigyelő aktus eleve világot teremtő tettét, és garabonciás Démiurgoszként maga barkácsol kisebb-nagyobb világokat, és erre az emberi teremtésre azt hazudja, hogy isteni.
A tudomány és a művészet a modernitás felgyorsított, elvadított idejében Zeitgeistjében rossz szolgálókat használt, és sokszor rosszul. Ők voltak a Blake által megnevezett négy Zoa (négy szolgáló): az Ész, az Érzelem, az Intuíció és az Érzés. A tudás és az ész kötötte a leghamisabb alkut. „Ők ketten” úgy képzelték, hogy gondolkodom, tehát vagyok. Pedig azt a kérdést kellett volna először feltenni: ki (vagy mi) gondolkodik, amikor én (is) gondolkodom? Mi van akkor, ha az történik, hogy gondolkodom, tehát rákapcsolódom a létezés tudatosságára. Mi lenne, ha ezt a művész is észrevenné, pontosabban tudatára venné. Amikor ez megtörténik, akkor születik csak mű, a többi értelmetlen hadova, szó szerint szemfényvesztés. Ettől kezdve már csak az a kérdés, ki veszi észre, hogy mű született? Csak az, aki ugyanúgy kapcsolatba lép a tudattal, mint a művész, és ezzel a tudatossággal emlékezik a művészet nyelvére, az örök nyelvre, amelyet mindenki ismer, aki tud így emlékezni.
Mi lehetett a fő baja Blake-nek a newtoni világképpel?
„Remegve ülök nappal és éjjel, csodálkoznak barátaim,
Mégis megbocsájtják barangolásomat.
Nem hágy nyugton a nagy feladatom!
Hogy feltárjam az Örök Világot, hogy feltárjam tekintetét
Az embernek, befelé az Eszmevilágba, az Örökkévalóba…”
(William Blake: Jeruzsálem – részlet, Orbán Ottó fordítása)
Blake-nél nagyravágyóbb terve talán még senkinek sem volt, amikor kimondta, hogy fel akarja tárni az ember tekintetét, amint behatol az Eszmevilágba, az Örökkévalóságba, ma talán már úgy is mondhatnánk, a Tudatba.
Blake-nek ezt a (Lét-) vágyát félreértették, és ezt a Lét-Kép-idézést leegyszerűsítették, mondván, ez csak egy misztikus, gnosztikus és romantikus elme extrém látomása. Erre a feltételezésre maga Blake is okot adott, amikor azt írta: Négyes látomás részese vagyok, és azt: Egyszeres látástól, s Newton álmától tartson Isten távol.
Mi lehetett Blake négyes látomása? Ez talán puszta számmisztikai kijelentés, képrejtvény, vagy valami más, valami több, és a létezésben működő világmegfigyelés lényegére próbál rámutatni.
Platón a Timaioszában utal a Világ-Lélek számlényére, amely közvetít az egy és a sok, az osztható és az oszthatatlan, s többek között még az érthető és az érzékekkel felfogható jelenségek között. A Világ-Léleknek ezt a nagy erejű számlényét a Démiurgosz hozta létre, azonban Platónnál ez a Démiurgosz még nincs teleaggatva a létezést elbarkácsoló negatív tulajdonságokkal, mint a gnosztikusoknál.
Blake-nél a négyes látomás vélhetőleg költőileg utal a számszimbolika négyeséhez kötődő, történelmileg kialakult rendkívül gazdag jelentéstartományaira is. Ezekben az értelmezésekben a négy a kozmikus teljesség és a tökéletesség felmutatásának száma. Szinte nincs olyan ókori magas kultúra, amely ne ismerné el a négy, a négyesség képzetének szellemi hatását a különböző civilizációk működésére. Talán az egyik legfontosabb jelentése, hogy kozmoszunk idő és tér koordinátáit jelöli ki. Így első jelentése, hogy a valóságban, az anyagi világ valóságában megkapaszkodó emberi szellemnek ez a négyesség a fő tájékozódási pontja, és ha az anyagi létezés horizontján feltáruló tér- és időkoordináta megzavarodna, az emberi tudat elveszítené stabilitását. Annyira fontos ez az alapészlelés, hogy az emberi elme valójában enélkül a fizikai tapasztalat nélkül metafizikai képleteit, képzeteit sem képes megfogalmazni. Példásan mutatja ezt az óind Brahma-ábrázolás, amelyben az univerzum teremtője négyarcúként jelenik meg, azt sugallva ezzel, hogy a fizikai világon túl is lehet valamilyen rejtélyes jelentése a négyességnek. Ezzel a titkos négyességgel küzdött, inkább költői, mint filozófiai „pontossággal” Platón, és ennek köszönheti megkerülhetetlenségét, állandó visszatérését a filozófiai gondolkodásban. A középkor ezt a nagy hagyományt eklektikusan görgette tovább, úgy, hogy beleszövődtek ebbe többek között az orfikus hagyományok, amelyekben a négy a legfelsőbb szellemi lény androgünitásának háttérszáma, a püthagoreusoknak pedig a négy a Tetraktüsz (1 + 2 + 3 + 4 = 10) alapeleme, az isteni szellem. Így az sem véletlen, hogy a zsidó Kabbalában Isten nevének négy betűje (JHVH) a mindenség, az isteni világ teljessége. Ezeknek a hagyományoknak egymáson átlapolódó szellemi világa ott kavarog az egész középkor érdeklődésének szellemi horizontján, majd a reneszánszban új lendületet kap, Marsilio Ficino hermetikus akadémiájától is megerősítve. Ez a varázslatos, játékos, túlszimbolizált szellemi világ nem csoda, hogy elkábította a romantika képzeletét. Elcsábította William Blake-et is, aki egész életében túlfokozott költői képzelettel vonzódott a spiritualizmushoz. Tanulmányozta többek között Paracelsus, Jakob Böhme, Emanuel Swedenborg munkásságát, és rendkívüli érzékenységgel, magas spirituális képességgel, alkotó módon továbbértelmezte azokat.
Blake valójában Franciscus Mercurius van Helmont flamand alkimista gondolkodó prisca theologiájával, az isteni örök tanítással értett egyet, ami szerint a világegyetem szerves létközpontú fejlődő egész. Benne az embereknek – akik Isten képmására lettek teremtve – a fantáziájukat kell kibontakoztatniuk, hogy a vízözön utáni világban képesek legyenek helyreállítani az eredeti tökéletességet. Ebből a gondolatból nem az a lényeges, hogy Blake, amikor ezekkel a gondolatokkal kacérkodott, valójában a panteista, sőt pandeista filozófiák történelmileg kitaposott, sok vitára okot adó területére tévedt, hanem az, hogy az emberi képzeletet világot építő jelentőséggel ruházta fel. Valójában ez sem volt teljesen új gondolat. George Puttenham 1589-ben megjelent The Art of English Poesie című nagy hatású (bár szerzőségét megkérdőjelezett) könyvében írt arról, hogy a poéta szó a latin poieó (teremt) szóból ered. Plautus, a római komédiaszerző és nyelvzseni még úgy használta ezt a szót, mint ami ügyes emberre, tudniillik valaminek a készítésére ügyes emberre vonatkozik. Nem véletlen, hogy Plautus az egyszerű, de ügyes embert sokkal többre becsülte, mint a hetvenkedő katonákat, a bárgyú politikusokat és a fontoskodó augurokat. Plautus írásait olvasva – már amelyikeket Terentius Varro összeszerkesztett – többet ér egy okos szolga leleményessége, mint a katonai szellemi arisztokrácia „műveltsége”. Külön fejezetet érdemelne a poéta szó felemelkedése az európai kultúrában egészen a látomásos, prófétai művész szerepéig, egészen odáig, hogy párhuzamot vonjanak Isten teremtő hatalma és a költő teremtő hatalma között.
A romantika elérkezett erre a fokra, és ebben a kihívásban egyszerre jelentek meg az emberi hübrisszel telített nevetséges kivagyiságok és más istenkísértő merész gondolatok arról, mi az emberi szellem küldetése, mire képes az emberi képzelet. William Blake feszegette ezeket a kereteket. Kereste a gondolkodásnak azokat a rejtett formáit is, amelyek a hübriszt is legyőzve felszabadítják az emberi gondolkodást, mert szerinte a Megfontolások hatalmas kígyókként körülfonják végtagjainkat. Blake ezért elveti az Ószövetséget és az olyan szent könyveket, amelyek démonizálják emberi energiáinkat azáltal, hogy gonosznak és sátáni eredetűnek bélyegzik azokat. Ebből a hatásból ered szerinte, hogy emberi jelenségünk az Ész Láncaival van megkötözve és megbénítva. Erről az alapról támadja a matematikai démonnal megtámogatott newtoni új észszerűséget is. Valójában nem az Ész ellen támad, hanem hogy a démiurgoszi féktelenséggel elszabadított Ész egyeduralomra tör a többi létszabályozó és teremtő emberi képesség fölött, a művészet fölött is. Tagadva főleg a szeretetet és azt, hogy minden teremtő emberi energiát beszorít egy csupán matematikai racionalitást elismerő falanszterbe. Megakadályozza azoknak a létráknak (Blake egyik kedvenc szimbóluma) a megépítését, amelyek emberi-földi létezésünket összekötik a létezés magasabb és örök szféráival, ahonnan új és körkörös látomásokkal térhetünk folyamatosan vissza az emberi-földi jelenség köreibe, és ebben az oda-vissza mozgásban kiteljesedhet az ember igazi küldetése: az együtt teremtés.
