A Rokeby Vénusz (Tükrös Vénusz) rendkívül rejtélyes kép, lévén Velázquez egyetlen (!) fennmaradt aktja, már ha e speciális beállítású vászon egyáltalán még „aktnak” tekinthető, hiszen Vénusz arcából és nőies bájaiból szinte semmit sem látunk rajta. Spanyolország történelmi aranykorát paradox módon szigorú prüdéria és képalkotási tilalom jellemezte, így a spanyol festők még a „mitológiai kártya” kijátszásával sem alkothattak valódi női aktot, miközben a spanyol uralkodócsalád tagjai (és a spanyol nemesség általában) valósággal falták a külföldről importált Vénuszokat és Danaékat, a legszebbeket természetesen Tiziano műhelyéből.
Velázquez ráadásul rendkívül szemérmes festőnek számított Tizianóhoz képest, így e tekintetben semmiképp sem kelhetett versenyre elődjével, ezért is számít életművében „kakukktojásnak” e rejtélyes festmény, amit sok szakértő Velázquez itáliai utazásának idejére helyez, ahol szerintük megismerkedhetett e páratlan szépségű nővel. Mindez persze csak hipotézis, és nem magyarázza meg az olajkép rejtélyes vonásait. – Vajon miért csak „tükör által, homályosan” látjuk felderengeni a szépséges modell arcát? (Talán nem akarta, hogy az inkvizítorok felismerjék?) – A tükör miért torzít megnövelve a modell fejét? – A modell magát nézi-e a tükörben, vagy trükkös kis tükrét a néző felé fordítja, mintegy „tükröt tartva” neki? (Hasonló kérdésekbe botlunk a későbbi Las Meninas kapcsán). – A tükrön fityegő rózsaszín szalagok vajon a tükör akasztói?, vagy inkább a szerelem „selymes bilincsei”?, esetleg Ámor (a vak íjász) szemkötői?… És ha már a képen látható Ámornál járunk: miért ilyen aránytalanul túlsúlyos, dundi, hordóhasú? Pöttöm szárnyai egyáltalán meg bírják-e tartani, ha „portyázni” indul?…
Kép forrása: Debreceni Balázs
Velázquez korában magas rangú inkvizítorok javasolták valamennyi női akt teljes megsemmisítését a már hatályban lévő képalkotási tilalom mellett, olyan károsnak vélték őket a hitéletre. Ez a törvényjavaslat szerencsére megbukott, így Velázquez Vénusza megmenekült. Ám ami késik, nem múlik. 1914-ben a Mary Richardson nevű harcos nőjogi aktivista (szüfrazsett) baltával (vagy bárddal) állított be London leghíresebb képtárába és megpróbálta Velázquez képét gyújtóssá aprítani. Támadását egy másik hírhedt szüfrazsett előző napi letartóztatásával indokolta. Richardson szerint: mivel börtönbe zárták a „világ legszebb nőjét”, ő bosszúból megpróbálta elpusztítani a „világ legszebb aktját”. Zavaros eszmefuttatása ellenére Richardson tettét nagyon is tudatos, figyelemkeltő terrortámadásnak kell tekintenünk, és nem szabad egy kalap alá venni olyan későbbi őrült ámokfutókkal, mint például hazánkfia, Tóth László, aki 1972-ben Jézus Krisztusnak képzelve magát esett neki Michelangelo Pietàjának. Mondhatni, „Bloody Mary” magányos ámokfutása új fejezetet nyitott és új műfajt teremtett az esztétika történetében. Noha ragadós példái minden bizonnyal a tömeges képrombolások és könyvégetések voltak, azok, az övével ellentétben, mindig politikailag szervezett módon, csoportos jelleggel zajlottak le. Ehhez képest Bloody Mary egyszerűen bekattant, mint Kubrick (és Stephen King) Ragyogásának főszereplője, Jack Nicholson, és megpróbálta baltájával kissé „megrendszabályozni” a rendszert. Ami nem jelenti, hogy teljesen megőrült volna. A szüfrazsettek alapvető célja ugyanis a női egyenjogúság és női választójog elérése volt. Akárcsak a rabszolga-felszabadítás esetében: a történelem őket igazolta, nyugati kultúránk elképzelhetetlen lenne az archaikus időket idéző patriarchátus keretei között. Más kérdés, hogy ezek a társadalmi folyamatok inkább a francia felvilágosodás hatására zajlottak le, a puszta fizikai erőszak sohasem vezetett eredményre: a rabszolgafelkeléseket és parasztlázadásokat minden esetben leverték, megtorolták, hatásukra a társadalmi kasztok sohasem változtak meg.
Kép forrása: Debreceni Balázs
Kiss Tibor (1955–2015) neve festőként-grafikusként manapság kevésbé ismert, noha idén októberben átfogó kiállítást rendeztek emlékének a Magyar Képzőművészeti Egyetemen özvegye, Forrai Kornélia és dr. Sturcz János és Boros Ildikó kurátorok. Kiss Tibor 1979-ben végzett ugyanitt, és páratlan rajztehetsége révén azonnal felajánlották neki a tanársegédi állást, így évtizedeken át oktatta legendás hozzáállással és szigorral kortárs festőinket. Amilyen biztosan megtalálta és megszilárdította helyét „minden idők legifjabb” oktatójaként, majd anatómiatanárként az egyetemen, olyan bizonytalanul pozícionálta magát művészként a rendszerváltás előtti és utáni zavaros időszakban. Kiss Tibornak ugyanis elvei voltak, illetőleg meglehetősen sajátos elképzelései a művészetről. Sem a szocreál, sem a fotórealisztikus stílus, sem a különféle modern, nonfiguratív irányzatok nem vonzották. A festést és grafikát úgy értelmezte, mint „kihívást”, elsősorban arra volt kíváncsi, képes-e anatómiatanárként versenyre kelni technikailag Leonardóval, Rubensszel, Velázquezzel? Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy valódi remekművet puszta technikai bűvészmutatvány és imitáció sohasem hozhat létre, így kézenfekvő, hogy számára a hommage és parafrázis volt az ideális önkifejezési mód. Ezen képei sorából is kiemelkedik a Velázquez-festmény elleni merényletet feldolgozó művészi parafrázis, amellyel két legyet ütött egy csapásra: imitálhatta minden idők legtökéletesebb festőjének páratlan stílusát, és görbe tükröt tarthatott saját korának is, hiszen sokan a mai napig a múlt tekintélyelvű művészeinek lerombolásától várják a modern művészet felfutását.
Velázquez kedvelte a homályos enigmákat, a trükkös tükröket és a kép a képben alapú térrendezést. A Las Meninason felvonultatja valamennyit, a Rokeby Vénuszról is csak utóbbi hiányzik, a „kép a képben”. Itt lép a képbe szó szerint Kiss Tibor parafrázisán Mary Richardson. Az ő baltás „aktja” alkotja a nagyobb képet, míg Velázquez valódi vászonimitációja a kisebbet. A művészi integráció tökéletes: Marynek csupán termetes hátsóját látjuk, ami egyfelől zárójelbe teszi valódi személyiségét, másfelől olyan, mintha Velázquez Vénuszának inverziója lenne, a csúnyaság szembeállítása az eszményi széppel, ami számára elérhetetlen. Kiss Tibor saját interpretációja szerint a szüfrazsett tettének valódi motívuma paradox módon a kisebbrendűségi komplexus és az irigység volt, amit a kép láttán érzett. Általánosságban véve: e parafrázis görbe tükröt tart a (klasszikus) szépség elleni támadásoknak, melyek Kiss Tibor szavaival „periodikus módon ismétlődnek a történelemben”.
Diego Velázquez, Public domain, Wikimedia Commons
Kiss Tibor: Diego Velázquez
Kép forrása: Debreceni Balázs
Diego Velázquez: Rokeby Vénusz Wikimedia Commons
Érdemes hozzátenni, hogy Richardson „Ragyogását” nem feltétlenül kizárólag pszichés tényezők motiválták (inkább csak azok váltották ki), fanatikus vakhitét a feminizmusban, amiért kész volt meghalni is, nem lehet kétségbe vonni. A női akt elleni terrortámadást nagyon is tudatos módon tervezte, ehhez elég megfigyelni az általa ejtett vágásokat a vásznon, melyek mintha ismételnék Velázquez vörös drapériájának textúráját. Csakhogy „üzenete” eleve céltalan volt, mivel soha, semmilyen társadalmi rendszer nem változott meg még lázadások, felkelések vagy terrorcselekmények hatására, az ilyen átfogó paradigmaváltásokhoz olyan mélyenszántó és lassú szellemi áramlatok szükségesek, mint amilyeneket az emberi jogok kapcsán hívott életre a francia felvilágosodás. Elvi hibás volt Richardson képválasztása is, mivel Velázqueztől semmi sem állt távolabb, mint nőket „tárgyiasítani”, hiszen el sem jutott valódi női aktig. A helyszín megválasztása szintén problematikus: Nagy Britanniát rendszeres jelleggel királynők kormányozták, köztük a kegyetlenségeiről hírhedt, szintén lángvöröshajú I. Mária (Bloody Mary), így teljes körű elnyomatásról brit földön vagy spanyol honban aligha beszélhetünk. Végül: rendkívül szerencsétlen volt a támadás időzítése, mivel Európa egén jóval sötétebb felhők gyülekeztek a női emancipációs kérdéseknél 1914-ben…
Nyitókép: Public domain, Wikimedia Commons
