„Ha elég sokáig nézel egy almát,
felfedezed benne az egész világot.”
(Paul Cezanne)
Cezanne a természetben a geometriai alapformákat kereste. Alapvető elve – „A természetben mindent gömbben, kúpban és hengerben kell látni” – az almák ábrázolásában nyert különösen kézzelfogható megvalósulást. A gyümölcs gömbszerű formája ideális volt számára: egyszerű, mégis végtelen árnyalati lehetőséget kínált a színek, a fény és a tér közötti viszony tanulmányozására. Az almák ábrázolásakor szakított a hagyományos, egyetlen fix nézőpontú perspektívával. Képein az asztallap, a gyümölcsöstál és a gyümölcsök gyakran különböző szögből látszanak, mintha a festő a festés közben változtatná nézőpontját, ezzel előkészítve a kubizmus térszemléletét.
A művész több ízben utalt arra, hogy az alma – éppen egyszerűsége miatt – könyörtelenül leleplezi a festőt. „Az almák soha nem hazudnak. Ha rosszul helyezed el őket, ha nem építed fel a tömegüket, rögtön halottak lesznek a vásznon” –mondta egy alkalommal. E mondat mögött az a cezanne-i gondolat húzódik meg, hogy a festészet nem illusztráció, hanem építkezés: a forma, a szín és a kompozíció együttese teremti meg a „valóságot” a vásznon. Az almák akkor „élnek”, ha festői logikájuk van, nem csupán optikai hűségük. Gyakran hetekig, sőt hónapokig dolgozott ugyanazon a csendéleten. Ahogyan egyik méltatója megjegyezte, a festő számára az idő múlása nem probléma, hanem a festői megfigyelés része volt. A színek változása, a forma enyhe torzulása mind beépült a képbe, így az alma nem a pillanat, hanem a folyamat jelképe lett. Az almák Cezanne-nál sohasem egyszínűek. Egyetlen gyümölcsön belül zöld, sárga, vörös és narancsszínű árnyalatok játszanak, apró ecsetfoltokból felépítve. Ez a „színmoduláció” nemcsak a felületet teszi élővé, hanem a térbeliséget is megteremti. Ezzel bebizonyította, hogy a tér érzete színekkel is felépíthető, nem csupán vonalakkal és árnyékolással.
Bár a kortársak közül sokan nem értették, miért, Cezanne tudatosan töltött sok időt egy-egy csendélet, az „almák festésére”. Számára az alma volt a festői gondolkodás „laboratóriumi modellje”, amelyen keresztül kidolgozta saját látásmódját.
Cezanne öröksége Pierre Bonnard festészetében
Cezanne Csendélet almával és barackkal című festményén a gyümölcsök, a kancsó és a drapéria egyfajta építészeti rendbe szerveződik: a formák súlyosak, szilárdak, a térszerkezet pedig szinte geometrikusan felépített. Nem egyszerűen a látványt akarta megörökíteni, hanem annak törvényszerűségeit, a világ alapvető rendjét. A színek árnyalatokból épülnek fel, nincs éles kontúr, minden a színfoltok összehangolt rendszerében létezik. A tárgyak így nem puszta illusztrációk, hanem önálló létet nyernek a vásznon.
Pierre Bonnard (1867–1947) festészetében sajátos módon találkozik az impresszionizmus lírai érzékenysége, a Nabis-csoport dekoratív látásmódja és a posztimpresszionizmus színek iránti szenvedélye. Csendéletei között különösen érdekesek azok, amelyek közvetlen dialógusba lépnek Paul Cezanne művészetével. Bonnard Piros és sárga almák című festményén az almák, a kancsó és a kockás terítő motívuma egyszerre idézi fel Cezanne világát, és egyben el is mozdul tőle, új irányba mutatva. Bonnard festményén szintén almákat látunk, gondosan elrendezve egy tálban, a kompozíció fókuszaként. A kancsó és a kerámiaedény a háttérben egyensúlyt teremt, ahogyan Cezanne képein is megszokhattuk. Mégis, míg Cezanne szigorú, építkező módon szervezte meg a képet, Bonnard-nál a szerkezet oldottabb, bensőségesebb. A csendélet nem a világ rendjének képi megtestesülése, hanem egy otthonos enteriőr meghitt részlete. A cezanne-i analízis átfordul a mindennapi élet lírai élményébe. A legizgalmasabb kapcsolat Cezanne és Bonnard között a színek világában bontakozik ki. Cezanne úgy tekintett a színekre, mint a formák építőelemeire: a vörösek, zöldek és sárgák egymást erősítve teremtették meg a gyümölcsök tömegét és térbeliségét. Bonnard-nál a színek még erőteljesebbek, vibrálóbbak és szabadabbak. A piros-fehér kockás abrosz szinte lüktető ritmust ad a kompozíciónak, az almák zöld, sárga és narancsos-piros árnyalatai színkavalkádként ragyognak. A háttér lilás és narancsos átmenetei szintén hozzájárulnak ahhoz, hogy a festmény egészében egyfajta színes atmoszféra, hangulatvilág bontakozzon ki. Ahogyan Bonnard egyik méltatója találóan megjegyezte, „ha Cezanne színekkel »felépítette« a világot, Bonnard színekkel »átitatja« a világot.” Közhelyszámba megy, hogy Cezanne vastag, építkező ecsetvonásai mindig a tárgy szilárd szerkezetét hangsúlyozták. Bonnard ecsetkezelése jóval oldottabb: az almák felszíne nem masszív térbeli testként jelenik meg, hanem fény- és színfoltok vibráló hálózataként. A tárgyak kontúrjai elmosódnak, gyakran beleolvadnak a környezetbe, így a kép felületén minden részlet szinte egyenrangúvá válik. Nincs éles hierarchia a főmotívum és a háttér között, a festmény síkján minden részecske él és rezeg. Ez a szemlélet már nem Cezanne analitikus módszerének folytatása, hanem a dekorativitás és a szubjektív látványélmény felé tett radikális lépés. Így válik Bonnard festménye egyszerre a cezanne-i örökség folytatásává és meghaladásává. A modern festészet történetében Bonnard az, aki Cezanne analízisét a szubjektív élmény, a színek poézise és a mindennapi élet intimitása felé tereli.
Az alma mint festői örökség – Cezanne hatása Henri Matisse művészetére
Henri Matisse (1869–1954), aki a XX. század elején a Fauves-mozgalom vezető alakjaként robbant be a francia művészetbe, elmélyülten tanulmányozta Cezanne munkáit. Bár Matisse világát első pillantásra a színek vad kavalkádja uralja, festői gondolkodásának egyik rejtett tengelye a cezanne-i örökség. A csendéletekben, különösen a gyümölcsábrázolásokban, felfedezhetjük ugyanazt a formák iránti tiszteletet, amely Cezanne-t is jellemezte, még ha Matisse ezt az örökséget teljesen más nyelvre fordította is. Cezanne Csendélet almákkal és narancsokkal című művén a gyümölcsök tömör, súlyos jelenléte adja a kompozíció stabilitását. Az alma gömbformája nem csupán optikai illúzió, hanem tapintható tömeg: a színek egymásra rétegzésével Cezanne szinte megfaragja a formát a vásznon. A tárgyak elrendezése sem véletlen: a diagonális teríték és a gyümölcsök ritmusa dinamikát visz a jelenetbe, miközben minden elem a központi formai egyensúlyt szolgálja.
Matisse Csendélet gyümölcstállal, almákkal és narancsokkal című képén ez a szerkezeti szemlélet tovább él. Bár a színvilág sokkal intenzívebb – mélyvörösek, élénkzöld és ultramarin háttér –, a gyümölcsök tömbszerűsége itt is megtartja a kompozíció belső rendjét. A Matisse-féle alma nem oldódik fel teljesen a festékfoltokban, hanem Cezanne tanítását követve megőrzi formaközpontúságát.
A két festő között nem pusztán motivikus kapcsolat van. Matisse számára Cezanne almái afféle festői etalonok voltak, amelyek bizonyították, hogy a legegyszerűbb tárgy is végtelen festői lehetőséget rejt. Ahogy Matisse egyszer vallotta: „Cezanne számomra olyan volt, mint egy atya.” Ez az „apai” örökség különösen a csendéletekben érhető tetten: a gyümölcsök nem illusztrációk, hanem önálló festői létezők, amelyek ugyanúgy élnek a vásznon, mint a fény vagy a tér. Cezanne almái tehát Matisse művészetében új életre kelnek. A szilárd szerkezet és a szabad színkezelés egyesülése olyan festői nyelvet hozott létre, amelyben a gyümölcs egyszerre marad a természet része és válik a festészet tiszta ünnepévé. Ez az örökség nem pusztán motívum, hanem festői gondolkodásmód, egy út, amely Cezanne műterméből indul és Matisse színorgia vásznain teljesedik ki.
Nyitókép: Paul Cézanne, Public domain, Wikimedia Commons (részlet)
