Ugyanígy ültünk az árnyas kertben piros székeken, de lehet, hogy a hallodban, mögöttünk a nappaliban a te kislányod olvas, barátnője, a kis szőke – aki ma már többszörös nagymama – tétován ül a gyümölcsös tálkájával, amelyet a mamája küldött, hiszen itt lesz naplementéig. Együtt vonatozunk az Adriáig, vagyonunk a víz sokszínűsége, a délutáni kert, a fák levelein suhogó sárgákkal. Kékkel keretezed a zöldet, amíg Fruzsina lilába hajló takaróján alussza álmát az örökkévalóságnak, vörös háttér előtt, sárga faroston csúszó ecsetvonások ritmusában.
Este, az alacsony sugarak fényében erős színű homlokzatok mellett térünk be a trattoriába, tudod, abba, amely ott van Castiglionéban a sarkon. Az 1956–1957-es falusi utcaképekben benne rejlik Czóbel Szentendréje, a Nemzeti Galéria kék pöttyös Ágija pedig igencsak vetekszik az ő piros pöttyösével. Hogy a vitatkozók statikusságát eldönti-e a kis kék kabáton elcsúszott legalsó piros pötty, Szarvas Marika felemelt karját zseniálisan ellensúlyozva, valójában nem fontos.
Az viszont, hogy Czóbel párizsi kislányával azonos pózban, félénken ülő Simon Ági szuggesztív, korát meghazudtoló idős tekintete, az elképesztően piros kiskabátjával azonos, cinóber kalap alatt ülő kislány-öregasszony igazi remekmű, nem sok kétség fér hozzá. A festészet csendes hatalma.
A festészet csendes hatalma
Igen, ahogy Tüskés Anna meg sem fogalmazhatta volna jobban, nem adhatott volna találóbb címet e nem túl szerencsés sorsú festőnő monográfiájának. Régi adósságot törlesztett ezzel a szerző a magyar művészettörténetnek Tallós Ilona halálának negyedszázados évfordulójára. A a Darabanth Galéria kiállításának apropója a nyáron nyomtatásban megjelent nagyszabású monográfia, melyet egy alapos tudományos munka előzött meg. Érdemes forgatni ezt a nagyszerű, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar Művészettörténeti Tanszéke által kiadott kétszázoldalas monográfiát, több mint százhatvan reprodukcióval az életmű összes szakaszából. A festőnő fia, Somlai Gyula építész segítségével, Wolfart János, a galéria kurátorának rendezésében megvalósult kiállításon huszonnyolc olyan festmény szerepel, amelyek megjelentek az új katalógus-monográfiában. A szerző szerint a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy Tallós Ilona életműve jelentősen szétszóródott: a művek nagy része magángyűjteményekben található, kevés került közülük közgyűjteménybe. Emiatt az első lépés a nyomok felkutatása volt – archív fotók, hagyatékban fennmaradt anyagok, családi dokumentumok, valamint a korabeli kritikák és interjúk módszeres feldolgozása. Nehézséget jelentett az is, hogy életében viszonylag kevés önálló kiállítása volt, így nem állt rendelkezésre olyan kiállítástörténeti folytonosság, amely kapaszkodót adott volna.
Képein általában szűkebb környezetéből merített inspirációt, ezek az enteriőrök, életképek, csendéletek, táj- és városképek meghitt, bensőséges világot örökítenek meg. Pályája éppen abban különleges, hogy tudatosan kimaradt a modern és avantgárd irányzatokból, miközben kortársai közül sokan új utakat kerestek. Művészi indulása a nagybányai iskola természetelvű tradíciójához, és választott mesteréhez, Szőnyi István konzervatívabb festői szemléletéhez kötődött. Ez az alapvető festői attitűd – a táj, a fény és a természet közvetlen megfigyelése – végig meghatározta látásmódját. Sorsából adódóan érzelmi és lírai alkat, művészetét nem a társadalomkritika vagy a kísérletező szándék határozta meg, hanem a lírai érzelmek és az idilli szépség közvetítése. Ez a szemléletmód idegen volt a modernizmus sokszor drámai, konceptuális vagy provokatív gesztusaitól.
Személyes hitvallása élete hullámain érlelődött, nem volt szüksége a modern és avantgárd irányzatok drámaiságára, intellektuális tervezett koncepciói nem illettek sem személyiségéhez, sem művészi hitvallásához. Nem akart „értelmet” vagy ideológiát erőltetni a műveire – vallotta, hogy a képek hatását a befogadóra kell bízni. Ez a hozzáállás távol állt az avantgárd programadó, manifesztumszerű törekvéseitől, természetelvű festészetét alapvetően a nagybányai tradíció és Szőnyi iskolája formálta, művészetében az idilli szépséget, harmóniát kereste. Korai metszetei ugyanakkor elképesztő erőt és drámaiságot sugároznak, a fekete-fehér „színtelen” világban nyoma sincs a „nőiességnek” vagy a játékosságnak, kemény, meggyötört életek a portrékban, feszültség az önarcképekben, rideg háborús, görnyedt hátú tél az Andrássy úti fákban. Az 1940-es évek monokrómabb világától a többsíkú változatos kísérletezések, az akvarellek, a nagyszerű illusztrációk – François Gachot Kakas Ferkó diadala (Cserépfalvi, 1944) című meséjének kétszáz példányát egyenként színezte! –, melyek külön írást érdemelnének, érkezünk el a koloristáig, akit a kiállítás bemutat.
A színek mestere
Bevezetőjében a kiállítás kurátora hivatkozik a Gerzson-tanítvány Szegedi Csaba kortárs kolorista festő egyik kijelentésére: „mintha a festészet elfelejtette volna a színeket…” „Nem véletlenül adtuk »A színek mestere« címet tárlatunknak – mondja –, hiszen Tallós Ilona is vérbeli kolorista festő volt, abban a korszakban, amikor még talán a festészet nem felejtette el a színeket.” Valóban, mintha a mai festők – kevés kivétellel – nem ismernék a zöld és piros tónusok térbeli használatának alapelvét, a színtónusok végtelen skáláját, az agy, a lélek hullámainak a kéz segítségével színek általi cizellált kifejezését. Előre kikevert tégelyekben durva festékek, divatos nyomatszerű alkotások. Tallós Ilona azonban, nem „felejtette el” a színeket, hogyan is felejthette volna el Szőnyi mellett felnőve. Művészetében a színek jelentéshordozók, a tartalom érzelmi kifejezésének eszköze. A termekben körbetekintve dominál a természethez kötődő színvilág: a zöldek, a kékek, umbrák, okkerek és a sienavörös őszi elmúlása, míg utazásainak mediterrán, optimistább helyszínei, az olasz, a dalmát és az algíri tengerpart, a tavaszi és nyári utcaképek, a frissebb kékek és zöldek végtelen tónusai. Természet és ember közös ritmusban és hangulatban.
Kedvenceim mégiscsak a portrék, azok, amelyeket mások nem szeretnek a falukra tenni, mert közelségük, mélységük megzavarja mindennapjaikat. Nem tudok elszakadni ezektől a kislányoktól, a gyermekekben megjelenő tétova, drámai szomorúságtól, mindezt elképesztő élénk színekkel álcázva. Simon Ági pirosától, Zsuzsika élénk zöldjétől, Gizike kékjétől, Györgyi narancssárga hajától, Ági piros masnijától, Szarvas Marika kabátgombjaitól, a pöttyöktől és zöld csíkoktól. A szemek helyén egyszínű mély foltok (volt-e valaha festő, akinek sikerült szemként ábrázolt „tekintetet” festeni?), a lélek tükre az egész képben van. Ha valaki pályázhatna egy Musée d’Orsay-helyre, akkor Dušan Čalić felesége, Liliana bizonyosan az, Rippl-Rónai nem bánná, ha Tallós Ilona pasztellvászna a szomszédja lenne. De hála istennek itt van nekünk, ebben az országban, nem vitték el, társnőivel együtt. Most Párizsból, idézetként, megnézhetik egy kis szálloda nagyszerű képét, a Balaton, a tengerek kék vizét, a narancsos borjúkat, a térdeplő kislányt Fruzsinával, a szobabelsőket és a kerteket, a tájak sokszínűségét. Forgassák Tüskés Anna monográfiáját, nézzék meg ennek az újra felfedezett kolorista életműnek darabjait a Darabanth Galériában!
A színek mestere című kiállítás szeptember 25-ig látható a Darabanth Galériában (1061 Budapest, Paulay Ede utca 25–27.).
1939-ben Nagybányán, 1937-től 1945-ig a Képzőművészeti Főiskolán tanulmányokat folytató Tallós Ilona (1918–1991) mesterei Burghardt Rezső, Szőnyi István és Elekfy Jenő voltak. A Balaton parasztházain és virágcsendéleteken kívül szívesen festette az olasz és dalmát tengerpart tájait. Első önálló kiállítása 1948-ban volt. Néhány művét a Magyar Nemzeti Galéria őrzi.
Képek a szerző engedélyével.
