Az élet művészete
Szecessziós plakátművészet és tárgykultúra Magyarországon (1895–1914)
A tárlat október 5-ig látható.
A kiállítás a magyar plakátművészet első aranykorát mutatja be, amely a XIX. és XX. század fordulóján a szecessziós stílus jegyében bontakozott ki. A Bartók Tavasz programsorozat keretében megvalósult tárlat a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika remekművei mellett megidézi a korszak szecessziós tárgykultúráját is, könyveket, folyóiratokat, illetve iparművészeti tárgyakat, kerámiákat és bútorokat, összesen több mint kétszáz műtárgyat bemutatva.
Több mint száz plakát szerepel a kiállításon, olyan művészektől, mint Rippl-Rónai József, Vaszary János vagy Ferenczy Károly, illetve a neves festők mellett feltűnnek a plakátra szakosodott művészek is: Faragó Géza, Biró Mihály, Helbing Ferenc, Tuszkay Márton. A korai magyar plakátművészetről annak ellenére nem született eddig átfogó kiállítás vagy könyv, hogy nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő egyéni alkotásokkal büszkélkedhet. A tárlat a plakátműfaj fejlődését és magyarországi kezdeteit nemzetközi kontextusban mutatja be, szerepeltetve a műfaj legnagyobbjai, Alfons Mucha, Gustav Klimt, Henri de Toulouse-Lautrec, Koloman Moser és mások műveit.
A plakátokon a legkülönbözőbb témák jelennek meg (újságok, színházak, kabarék, mulatók és kereskedelmi termékek), így széleskörűen megidézik készítésük korát. A tárlat felvillantja a polgári otthonok világát, a századforduló városi éjszakai életét, a kávéházak hangulatát, a városi nők öltözködését, szokásait, a korban népszerű szabadidős tevékenységeket, a biciklizést, a gyógyfürdők látogatását vagy a csillogó bálokat. A hirdetések egyik legfontosabb motívuma a nő, aki az öntudatos nagyvilági dámától az éteri múzsáig a legkülönbözőbb szerepekben tűnik fel.
Finom festői megoldásokkal, dekoratív vonalkultúrájukkal a plakátok a szecessziós szépségeszményt hirdetik, gyönyörködtetnek, vagy éppen humorukkal igyekeznek elnyerni a közönség tetszését. Rajtuk keresztül újra átélhető az első világháborút megelőző utolsó boldog békeévek hangulata.
Árnyék nélkül – Czimra Gyula (1901–1966) életmű-kiállítása
A tárlat szeptember 14-ig látható.
Czimra Gyula az egyik legegyénibb és legkülönlegesebb hangú művész a XX. századi magyar festészet történetében. Különös habitusú, magányos és magának való, de műveinek magas színvonala, letisztultsága, tömörsége kora legjelentősebb magyar alkotói közé emeli. „Szigorú önkritikus volt, nagyon sok alkotását megsemmisítette vagy átfestette” – emlékezett a felesége. Czimra Gyula életműve ezért alig háromszáz műre tehető, melyből a nagyszabású kiállításon most csaknem száznyolcvan festményt, szobrot, grafikát és gobelint láthat a közönség.
Alkotásainak zömét az 1920–1930-as és az 1950–1960-as években készítette; életművének nemzetközi mércével mérve is kiemelkedő részét pedig életének utolsó tíz évében festette. A tárlaton 1924-től 1965-ig készült művei szerepelnek, a romantikus realizmustól a posztimpresszionista, fauve-os, majd a naiv művészet hatása alatti, később a novecentós alkotásokon át a teljes letisztultságot sugárzó dekoratív-realista, szimbolikus-metafizikus, geometrikus, puritán szobabelsőkig és csendéletekig.
Czimra munkásságának legegyedibb, legjellegzetesebb képei azok a kis méretű festmények, melyeken otthonának szobáit, tereit örökítette meg. A többnyire üres enteriőrökben csupán egy-egy szék, asztalka látható, így e terek nem a valóságos, mindennapi élet helyszíneit idézik meg, inkább egyfajta elmélyülésre késztető, a valóságtól elemelkedő világot teremtenek.
Fényes Adolf (1867–1945) emlékkiállítás
A kiállítás 2026. január 11-ig látható.
2025 őszén a magyar művészet egyik nagy mestere, Fényes Adolf műveiből mutat be válogatást a Magyar Nemzeti Galéria. A művész halálának nyolcvanadik évfordulóján rendezett kamarakiállítás a festő jellegzetes korszakaiból származó remekművekkel ad ízelítőt a stilárisan sokszínű és témájában rendkívül változatos életműből.
Fényes Adolf (1867–1945) jómódú, művelt kecskeméti polgárcsaládban született, s bár egy ideig jogi egyetemre is járt, végül a művészet mellett kötelezte el magát. Budapesten, Weimarban, Párizsban tanult, majd Benczúr Gyula mesteriskolájának növendéke lett. Korai stílusát erőteljes, monumentális naturalista kompozíciók jellemzik, 1905 után azonban – elsősorban kecskeméti és szolnoki művein – a napfényes, friss tájak, kisvárosi utcák, parasztudvarok jelentek meg festészetében. Egyik legmarkánsabb, legjellemzőbb időszaka az 1910-es évek elején kialakuló úgynevezett enteriőrkorszaka. Csendéletek és kispolgári enteriőrök, kastély- és templombelsők jelennek meg képein, szinte mindig önmagukban, emberi alakok nélkül.
Fényes aktívan részt vett a korszak művészeti életében, Szinyei Merse Pál és Lechner Ödön Japán kávéházban fenntartott híres művészasztalának közkedvelt figurája volt. Alapítója és sokáig tanára volt a szolnoki művésziskolának.
A tárlaton a XIX–XX. század fordulóján született megrázó erejű festmények, a Szegényemberek élete ciklus darabjai nyitják a sort, majd a XX. század első évtizedének napfénytől átitatott, izzó színvilágú, impresszionisztikus tájképei, üde koloritú figurális kompozíciói és hangulatos kisvárosi részletei; a szolnoki, szentendrei, váci, tabáni, óbudai utcákat megörökítő művek láthatók. Ezt követik a Fényes művészi látásmódjának gazdagodását jelző, a posztimpresszionizmus festői elemeit is jelző, erőteljes kontúrokkal fogalmazó, dekoratív parasztszobabelsők, ízes csendéletek, valamint épületenteriőrök. Végezetül a festő két világháború közötti, a hétköznapi valóságtól eltávolodó időszakát bemutató stilizált világok; a bibliai jelenetek, a kuruc időket felelevenítő várostromok és a komor hangulatú tájképek zárják az életművet.
Tihanyi Lajos (1885–1938) életmű-kiállítása
A kiállítás november 20-tól 2026. február 15-ig látható.
A száznegyven éve született Tihanyi Lajos életmű-kiállításán a művész legfontosabb festményeit és grafikáit, valamint hagyatéki tárgyait láthatja a közönség. Tihanyi művei az 1970-es évekig szinte csak fekete-fehér reprodukciókról voltak ismertek, az életmű legnagyobb részét a művész barátai – Brassaï, Jacques de la Frégonniére és Preisz Marton Ervin – őrizték meg a második világháború alatt, majd a magyar államnak adományozták. A hagyaték ötvenöt évvel ezelőtt kalandos úton került Magyarországra (tárlatunkon e fordulatos történettel is megismerkedhetnek a látogatók), a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe. A művész alakját André Kertész és Brassaï róla készült fotói idézik meg a kiállítótérben.
Tihanyi Lajos (1885–1938) életpályája kivételesen tragikus: tizenegy éves korában agyhártyagyulladás következtében elveszítette hallását; süketsége miatt hangja eltorzult, nehezen beszélt, szájról olvasott. 1919 telén külföldre emigrált és soha nem tért vissza Magyarországra. Már ismert művészként hagyta el az országot, a Nyolcak művészcsoport meghatározó alakja volt, és a Kassák-féle MA-kör kiállítótermében 1918-ban volt önálló kiállítása. Élt Bécsben, Berlinben, Párizsban, majd New Yorkban. Akadémiai iskolákat nem végzett, sajátos festői és rajzstílusát – helyzetéből adódóan – a világhoz viszonyuló egyéni látásmódja alakította. Mindenkitől tanult, és az ismereteket a maga kifejezésmódjává formálta. A harmincas években visszatért Párizsba, és viszonylag fiatalon, ötvenhárom éves korában ott hunyt el. A párizsi évek alatt, 1923 és 1938 között készült alkotásai az akkori kortárs francia művészet fontos művei voltak.
A Tihanyi Lajos életmű-kiállítás a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből válogatott festmények és grafikák mellett több közgyűjteményből, illetve magántulajdonból kölcsönzött alkotást is bemutat.
Az 1800 utáni gyűjtemény FOCUS termének kabinettárlata – Művészek és modellek: műterem-ábrázolások az 1800 utáni Nemzetközi Gyűjteményben
2025 tavaszán A XIX. század nemzetközi művészete a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében címmel jelent meg az 1800 utáni Nemzetközi Gyűjtemény új, hiánypótló kiadványa, amely ismerteti a korszak intézményünkben őrzött alkotásait, külön hangsúlyt helyezve a kevésbé ismert, mégis figyelemre méltó darabokra. A gyűjtemény sokszínűségét, váratlan gazdagságát tükrözi, hogy a híresebb – főként francia – művészek mellett német, osztrák, belga, svájci, olasz, spanyol, skandináv, szláv alkotók művei, valamint a festmények mellett szobrok, reliefek, érmek és plakettek is helyet kaptak a kötetben.
Idén a könyv megjelenése alkalmából tematikus tárlaton láthatta a közönség a gyűjtemény ritkán látott darabjait, az elmúlt évek friss restaurálásait és kutatási eredményeit. A Művészek és modellek című kamarakiállítás a műtermet mint az alkotótevékenység és a művészi önreprezentáció helyszínét mutatja be. A XVIII. század végén, a romantika korában a művészet isteni eredetének elismerése mellett egyre inkább az alkotó géniusz emberi aspektusai kerültek előtérbe. A XIX. század folyamán érezhetően megnőtt a művészek személyes sorsa, életrajza iránti érdeklődés. A műtermi jelenetek a művészek identitásáról, személyiségéről, ízléséről, társadalmi státuszáról is hű képet mutattak. A műterem lehetett az alkotó működésének helye, tanítványokkal zsúfolt oktatóterem, monumentális megbízások kivitelezésre alkalmas műhely, vagy akár szerelmi légyottok, fogadások, jelmezbálok titokzatos, különleges vagy mondén helyszíne.
Nyitókép: Czimra Gyula: Csendélet gyertyával, 1959 (részlet)
Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, sajtókép
