A XIX. század Kelet-Közép-Európáját újfajta közösségi összefogások szőtték át. A magyar reformkor idején a társadalmat mindinkább magával ragadta a nemzettudat ébredése és az önazonosság keresése. A kulturális nacionalizmus lobogója alatt hamar megfogant a gondolat egy tudós társaság létrehozásáról, amely nem csupán a modern magyar nemzetállam szellemi bástyája, hanem jelképértékű alapköve is lehet. Így született meg gróf Széchenyi István kezdeményezésére a Magyar Tudományos Akadémia, a nemzeti gondolat és mozgalom intézményi megtestesítője.
Szász Anna Lujza kurátori munkájával és Bicskei Éva támogatásával a Budapest Galéria legújabb időszaki tárlata az Akadémia kétszázadik évfordulójának állít emléket. Méghozzá nem is akárhogyan: hatalmas, 7,5 × 12 méteres virágmintás díszszőnyeg köré szerveződő tárlattal. A monumentális textil eddig az MTA raktárában porosodott, most azonban végre a nagyközönség előtt is megmutathatja magát. A szőnyeg százhatvan asszony keze munkáját dicséri, olyan nőkét, akiknek neve jobbára feledésbe merült, a közös hímzés révén azonban nemcsak maradandó tárgyat hoztak létre, hanem – ha úgy tetszik – beírták magukat a nemzeti kultúra eleven szövetébe. A kiállítás ezzel régi adósságot is törleszt: felszínre hozza és láthatóvá teszi azt a női közösséget, amelynek történetét mindeddig csupán a kárpit szálai őrizték.
Az 1848/49-es szabadságharc hősei örökre bevésődtek a nemzet büszke emlékezetébe. De közben alig esik szó az asszonyokról, akik a háttérben, otthonaik falai között tartották életben a csata erejét. Gondoskodásuk, kitartásuk és önfeláldozó munkájuk nélkül a szabadság ügye hamar elbukott volna. Szabóné Brunszvik Teréz, Teleki Blanka és más előkelő hölgyek ösztönzésére számtalan asszony gyűjtött pénzt, élelmet, kötszert és ruhát a harcosoknak. Ők teremtették meg a biztos hátországot, a haza melegét, ahonnan a katonák erőt merítettek. Ez a csendes, ám rendíthetetlen szerep nemcsak a forradalmat táplálta, hanem előrevetítette a nők jövőbeli politikai jelenlétét is. A kiállítás címe – A férfi helyét senki nem firtatja a forradalomban – erősen rávilágít a jelöletlen nő jelöletlen szerepére, ezzel hangsúlyozva, hogy a nemzet jövőjét formáló erőhöz ők is elengedhetetlenül hozzátartoznak.
1865-ben nyitotta meg kapuit a Magyar Tudományos Akadémia székháza, azonban addigra az építkezés anyagi forrásai kimerültek, így a belső terek díszítése elmaradt. A hír minden bizonnyal eljutott Bohus Jánosné Szőgyén Antóniához is, aki a csupasz falak orvoslására bátor kezdeményezéssel állt elő: nyilvános felhívást tett közzé egy díszterembe szánt virágos szőnyeg elkészítésére. A vállalkozáshoz hímezni tudó asszonyok csatlakozhattak, akiknek egy-egy 75 × 75 centiméteres részletet kellett megvásárolniuk és kivarrniuk. Az első felhívás kevés követőre talált, ám a másodikra már több mint százhatvan nő jelentkezett különböző társadalmi rétegekből, felekezetekből, életkorból és családi háttérből érkezve. Az ő sokszínű összefogásuk eredményeként született meg a szőnyeg, amely 1867-re került méltó helyére, az MTA épületébe.
A kiállítás érzékletesen bontja ki a szőnyeg történetét és szimbolikus rétegeit. Az alkotás egyrészt kapocsként fűzi össze azokat a nőket, akik évtizedekkel a forradalom leverése után is rendíthetetlenül hittek a magyar szabadság eszméjében. Másrészt azt is megmutatja, miként váltak a lassan kibontakozó női kezdeményezések egyre inkább megkerülhetetlen tényezővé a magyar közéletben. Később ezeket az akciókat követte a Jótevő Asszonyi Egyesület megalakulása báró Mészáros Johanna vezetésével, vagy Veres Pálné első női iskolája, amely a lányok oktatását és a férfiakhoz való felzárkóztatását célozta. Az Akadémia pedig különösen hangsúlyos színtérré vált ebben a diskurzusban, köszönhetően Madách Imre 1864-es székfoglalóján felolvasott beszéde miatt:
„A nő korábban fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut, könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz hiányával az emberek irányadó szellemei közé nem emelkedik. Ő mindig csak a szenvedő, sohasem a beható elemet képviseli, s innen, míg a dilettantizmus legkedvesebb kontingensét szolgálja, a művészetet és tudományt előre nem viszi. A nő alárendelt, testi és lelki ereje védelmet, ápolást keres, az erősebb férfiú lelkében éppoly érzéseket költ, mint az elhagyott gyermek, a hervadó virág, megdermedt madár.”
Ez a megalázó, szexista szöveg teljesen kirekesztette a nőket az ország szellemi bázisából. Három évvel később azonban asszonykezek munkája hatalmas szőnyeg formájában tört be a tudós férfiak elefántcsonttornyába, kimondva a kimondhatatlant – a nemzeti kultúra alapkövének letételénél a nők is jelen szeretnének lenni.
A hímzés és a varrás kezdettől a női lét mindennapi feladatai közé tartozott. Ahogy Kozák Zsuzska A hímzés politikai potenciálja a Közép-Kelet Európai kortárs képzőművészetben című tanulmányában írja, ez a tevékenység ritkán kínált megélhetést, mégis minden eladósorban lévő lánynak kötelező tudást jelentett. A varrás fortélya bizonyos fokú társadalmi mobilitást biztosított, sőt, a kivételes tehetségek olykor a rangon felüli házasság kapuját is megnyithatták. Szintén fontos tényezőként emeli ki Kozák azt a néphagyományt, hogy a minták nem kézikönyvek lapjain, hanem szövetek öröklődő rétegeiben, egymástól ellesett mozdulatokban és motívumokban éltek tovább, „kézről kézre” adva a tudást. Így alakult ki az a sajátos, belső nyelv, kódrendszer, amely egyszerre őrzött közösségi emlékezetet és kínált teret a nők állásfoglalásának, véleménynyilvánításának. A szálakban így nem csupán az ornamentika rejtőzött, hanem azok a hangok is, amelyeket a történelem gyakran elnémított.
Tovább mélyítik a kiállításon a szőnyeg politikai és társadalmi jelentésrétegeit az azt körülvevő más, XIX. századi és kortárs, magyar és nemzetközi művek, amelyek eddig talán láthatatlanok maradtak, legalábbis állami intézményekben nehezen vagy sehogy nem jelenhettek meg. Ezek az alkotások jelentős kultúrpolitikai súlyt hordoznak, és egy-egy kisebbségben lévő csoport kiállását reprezentálják. Malgorzata Mirga-Tas Romani Kali Daj sorozata például a roma nők történeteit és tapasztalatait állítja középpontba és szuverenitásuk megteremtésével, valamint életkörülményeik javításával gyermekeiknek jobb, igazságosabb élet elérésén dolgoznak.
Több XIX. századi magyar zászlószalag is felbukkan a Budapest Galéria kiállítóterében. Színes, gazdagon hímzett szalagok, melyek olyan buzdító jelmondatokat viselnek magukon, mint a „Szabadság” vagy a „Független szabad honért”. Ezek a hazafias jelképek szorosan összekapcsolódtak a szimbolikus védnökséget jelentő zászlóanya szereppel. A zászlóanya kivehette a részét az anyag, valamint a textilre kötött szalagok elkészítésében is, így a harc sikerességét a saját kézvonásával pecsételte meg.
Helyet kapott a tárlaton a Zala megyei hölgyek által Deák Ferencnek ajándékozott hímzett karosszék, a gróf Széchenyi István életét megidéző selyemhímzések, valamint a Dallay-ház homlokzatának felvétele is, ahol a Pesti Református Felsőbb Leányiskola működött. E tárgyak nemcsak a kiállítás történelmi beágyazottságát erősítik, hanem a múltból olyan példákat emelnek elő, amelyek a női figyelmesség, gyöngédség, kitartás és elszántság lenyomataiként hatnak.
A kézimunka fontos véleményformáló eszköz a kortárs művészetben is. A Catholics for Choice nemzetközi civil szervezet például a katolikus értékek képviseletében küzd azért, hogy híveik nagyobb szabadságot kapjanak a fogamzásgátlás, az abortusz és a reproduktív jogok területén. A radikális gesztusként született AIDS-takarót először Rómában, a Piazza San Pietrón mutatták be: a védelmet, biztonságot és emlékezést szimbolizáló takarópanelek az AIDS áldozatainak állítanak emléket.
Olyan traumák ábrázolásának is teret ad a tárlat, mint a test anyaságból adódó megváltozása, a háborúk, az éghajlatváltozás és a gyász terhe. Sophie Utikal When my body was still yours az anyaság első öt évének emlékeit idézi meg, míg Richter Sára műveiben a minket körülvevő mindennapi tragédiák feldolgozását időigényes, lerakódó gyógyulási folyamatokban látja. A földszint utolsó termében a tavaly tragikus hirtelenséggel elhunyt Szabó Eszter Ágnesnek készült emlékzászlót is megcsodálhatjuk. A mű közösségi hímző és főző workshop keretében született az MKE Intermédia Tanszékén, Matulányi-Szabó Zita és Ilakuszky Irma szervezésében. A zászlón Szabó Eszter Ágnes látható jellegzetes testtartásban, zászlóval a kezében. Az alkotás egyszerre személyes búcsú és a gyász közösségi megélése.
Az emeleten a Lana Desastre mexikói kötőkollektíva munkái kaptak helyet. A szövetség a 2000-es évektől a latin-amerikai városokban járványszerűen elterjedt nőgyilkosságokra és a családon belüli erőszakra adott válaszként jött létre. A közös textilkészítés nem csupán teret és időt biztosít a személyes történetek kibontakoztatására, hanem lehetőséget ad a nőknek, hogy egy társasághoz tartozzanak, és közösségileg definiálják önmagukat. A kiállításon négy mű szerepel a csoporttól, köztük a Virágok Horna Katinak, amely kifejezetten a Budapest Galériába készült. A darab Horna Katinak, Magyarországon született, Mexikóba emigrált fotóriporternek, szürrealista fotósnak és tanárnak állít emléket. A szennyezés kibomlása a mexikói Monterrey légszennyezettségi adatait vizualizálja, miközben Méhkasunk és Melleink a közösségi összefogásra, a struktúrák törékenységére, az önelfogadásra és az öngondoskodásra irányítják a figyelmet.
Marina Naprushkina Birds with the People sorozata a Madarak a néppel jelmondatra reflektál, amely egybeolvadt a belorusz Lukasenka-féle autoriter rezsimmel szembeni ellenállással. Naprushkina textiljei a maljavanka, vagyis a festett szőnyegek hagyományát követik, amely a nők által végzett, láthatatlan és fizetetlen kézimunkát jelentette a belorusz falvakban a XIX. század végétől a XX. század közepéig. Caleb Duarte Zapantera Negra című munkája a zapatisták és a Fekete Párducok találkozóit örökíti meg, összekapcsolva két radikális polgárjogi mozgalom emlékezetét. A két csoport története hely- és közösségspecifikus alkotásokban olvad össze, a szolidaritás és a tiltakozás erejével.
A virágos szőnyeg termében hangszórókból harsog a százhatvan nő neve, akik kezüket és idejüket adták a szőnyeg elkészítéséhez. Bár Bohus Jánosné Szőgyén Antónia többször elküldte a nevek listáját az Akadémiának, hogy köszönetképpen felolvassák őket valamelyik gyűlésükön, a lista sosem hangzott el. A térben érdemes egy pillanatra megállni, hallgatni a neveket, érezni azokat, akik előtt oly sokan elmentek a történelem során – így egy rövid időre mi is részesülhetünk dicsőségükből. A Szőgyén Antónia által készített, csipkével kivert szegélyű díszfüzet, amelyben a nevek sorakoznak, szinte szakrális tárggyá válik, olyan egylet tagjait jelöli, akik összetartoznak, sorsuk megpecsételődött az alkotás és a hazaszeretet által.
Fotók: Juhász G. Tamás, Budapest Galéria sajtóképek.
