Jézus búcsúszavai útnak indítják az apostolokat; az Élet igéjének hirdetését kapták feladatul. Miután a Mester közvetlen jelenlétét már nem tapasztalhatták, a Lélek erejével elvitték az Örömhírt a föld végső határáig, életüket adva bizonyságul.

Sokan nem találják a helyüket a technikailag fejlődő, de emberségében egy helyben topogó világban. Létezem, de miért? Kiért? Aki meg akarja találni az életét, elveszíti azt; rajtunk múlik, hogy Jézus igéi szerint alakítjuk-e az életünket.

Időnként kockázatot, bizonytalanságot vállalva útra kell indulnunk. Ha van bennünk bátorság Jézus követésére, mások szolgálatára, akkor nem lesz értelmetlen az életünk. Krisztus szenvedéseiben részesülve szárnyaló szívvel járhatunk az ő parancsainak útján.

Jézus országának összetartó ereje nem a parancs, hanem a bizalom. A lelkipásztorok feladata, hogy utat mutassanak az embereknek, ismerjék és segítsék őket. Ne egy intézmény jogrendjét hirdessék; a Mester nem hagyományaink ápolgatását várja, hanem az élet radikális szolgálatát.

Két évezreden át, az emmauszi tanítványokéhoz hasonló találkozásról szóló tanúságtétel által, megszámlálhatatlan ember találkozott az Úrral, aki önmagát adta értünk. A Kenyérben és a Borban velünk marad a világ végezetéig, hogy akik hisznek benne, életet, szabadulást nyerjenek.

Jézus feltámadása fölülmúl minden emberi elképzelést. Szinte lehetetlen hinni abban, hogy a megfeszített, eltemetett Mester újra él, de Ő néven szólít, bátorít, bizonyságot kínál, átvezet a hitetlenség kísértésein és sötét éjszakáján. Létezésünknek célt, értelmet ad.

Jézus feltámadása életalakító valóság. Tanítványai, akik újra találkoztak Ővele, aki meghalt, akit eltemettek, akinek sírját kővel zárták le, akibe vetett reményük szertefoszlott – később majd az életüket is adják azért, hogy megvallják: Ő újra él.

Virágvasárnap egyszerre emlékezünk a dicsőséges jeruzsálemi bevonulásra és a keresztútra. Azt a Jézust feszíttetik meg, akit pár nappal előtte királyként hozsannával üdvözöltek. Kétezer évünk volt, hogy komolyan vegyük Jézus megtérést sürgető felszólítását. Ma sem késő.

Létünk parányi porszem a világban, életünk halálba torkollik. Az élők ura azonban közénk jött, ki akar vezetni a sötétségből a fényre, a halálból az életre minden embert. Személyesen hív, nevünkön szólít, mint Lázárt: jöjj ki sötétségedből, jöjj ki bűneid fogságából!

Akik nem mernek a lelkiismeretük szavát követve cselekedni, a farizeusokhoz, e vak vezetőkhöz hasonlóan inkább előírások bástyái mögé bújnának az élet szolgálata helyett. A gyógyító Jézus megnyitja szemünket a teljesség, az élet felé, s a sötétségen úrrá lesz a világosság.

Emberségében Jézus olyan, mint bárki más. Elfárad, megéhezik, szomjas. Inni kér – egy idegentől. Számára senki sem idegen. Találkozhatunk vele, az élő víz forrásával. Nekünk kell megszólítani őt: Uram, add nekem az éltető vizet!

Az odafönt valókra figyeljetek! – figyelmeztet Pál apostol. Jézus a színeváltozás hegyére hív bennünket is, hogy a hétköznapok kisszerűségét magunk mögött hagyva megsejthessük a lényeget. A meredek úton velünk tart az Úr, aki fölvitte keresztjét a Golgotára. Elindulunk-e vele?