Termést hozni: természetes vágya minden embernek. Ne legyen meddő az életem. Lássam, hogy van jövő. Remény.
Szokták mondani: diófát unokáinak ültet az ember. Nem magának. Gyermekkorom szomorú élményeihez tartozott, amikor ki kellett vágni az udvarunkban egy hatalmas, nagy diófát, mert útjában állt a tervezett építkezésnek. Felnőtt koromnak pedig csodálatosan szép élménye, hogy megérhettem: a nagy diófa helyett elültetett kis fa megnőtt. Igaz, évtizedek kellettek hozzá, hogy törzse megvastagodjon és árnyékot adó lombjai legyenek. De megtapasztalhattam, hogy a növekedés, a kiteljesedés nem mese, hanem valóság. Hozzátartozik az élethez.
Szomorú gyermekkori élmény (a szerző felvételei)
Tóth Árpád egyik versét így kezdi:
„Most, hogy megint útfélre estem,
eltűnődöm e téli esten,
mi volt az élet, Uramisten…”
A magvető példázata sejlik föl ezekben a sorokban. A magvető vet. Némely szem az útfélre esik, van, amelyik köves talajra, van, amelyik tövisek közé. De van, amelyik jó földbe kerül, és termést hoz. Harmincszoros, hatvanszoros, százszoros termést.
Jézus példázatokban beszél. Amikor tanít, képes beszédet használ. Hallgatói ismerik a jelenetet, és Jézus megmagyarázza nekik a képes beszéd mély jelentését. Tudja, hogy a fejlődés nem egyforma. Tudja nagyon jól, hogy az emberek nagyon különbözőek. Tisztában van azzal is, hogy tanítását nem fogadja mindenki egyformán szívesen. Amikor tanítványait küldi az emberek közé,
figyelmezteti őket, hogy ha valahol nem fogadnak be titeket, hagyjátok ott azt a várost…
Érdemes végiggondolni, mit tesz a magvető. A felületes szemlélő számára, a csak a pillanatnak élő ember számára ostobaság, amit csinál. Azt, ami fogyasztható, azt, amiből most kenyeret lehetne sütni, egyszerűen beleszórja a földbe.
A magvetőnek van jövőképe. Tud reménykedni. Nem ragad bele az itt és most szorításába, hanem távlatai vannak. Tudja jól, amit Jézus így fogalmaz meg: „Ha a búzaszem nem hull a földbe, egyedül marad. De ha földbe hull és elhal, akkor sok termést hoz.” (Jn 12,24)
A magvetőnek van jövőképe
A magvető példázatát több szempontból is végiggondolhatjuk. Törődünk-e azzal a földdel, amibe vetünk? De gondolhatunk arra is:
van-e bátorságunk ahhoz, hogy tiszta, nemes magot hintsünk – a pillanatnak élők számára teljesen értelmetlenül – a földbe?
Jézus a példázatot a mennyek országáról mondja. Olyan, mint amikor a magvető kimegy vetni…
A mennyek országa itt van közöttünk. Valóság, de még nem teljes. A mennyek országának mi magunk vagyunk a felelősei. Jézus elhozta közénk, ránk bízta, hogy legyünk magvetők. Ugyanakkor arról is szó van, hogy legyünk befogadók.
Az örök élet igéi
Sokféle módon fogadhatjuk az ő szavait, amelyekről azt mondja, hogy lélek és élet. (Vö. Jn 6,64) Tekinthetem a Szentírást értékes irodalmi alkotásnak, amely átszövi az európai kultúrát még napjainkban is. Tekinthetjük olyan szöveggyűjteménynek, mely tele van bölcs kijelentésekkel, amelyeket a legkülönbözőbb élethelyzetekre alkalmazhatunk. Tekinthetjük kimeríthetetlen kutatási anyagnak, amelyben elmerülhet akár a néprajz tudósa, vagy akár a növények-állatok tudósa. Tekinthetjük akár kortörténeti dokumentumnak, amely erkölcsi alapelveket is megfogalmaz.
De hittel olvasva életünket formáló, átalakító isteni üzenet.
Hogyan fogadjuk? Megkeményedett szívvel? Pusztán emberi kíváncsisággal? Vagy esetleg azzal a hittel, amit Péter apostol így fogalmaz meg: Az örök élet igéi Tenálad vannak! (Jn 6,60)
A mag: Isten Igéje. Ha befogadjuk, kiteljesedik bennünk. Életet tápláló valósággá válik.
Életet tápláló valóság
Érdemes elgondolkodni azon is, hogy mi magunk is sokszor magvetők vagyunk. Vállalnunk kell a magvetés feladatát. Magvetők a szülők: a felnövekvő gyermek otthon találkozik először azzal, hogy mi az igaz és mi a hamis. Magvető minden pedagógus: ő az, aki közvetíti a sokféle tudományt, és lehetővé teszi a gyermek számára, hogy befogadja, feldolgozza, valóban a magáévá tegye.
Magvető a tudásával, hozzáértésével, de legalább annyira magvető az emberségével,
aki figyel arra, hogy az elvetett mag valóban kicsírázzon. Magvető mindenki, aki az igehirdetés szolgálatát vállalta egyházának közösségében, egyházának megbízásából, az apostolok idejétől számítható folyamatosságban, a kézföltétel által, a papi rend kegyelmében részesülve. Jó magot kell vetni, hamisítatlan, tiszta búzát, ami valóban az életet jelenti.
Szükség van a szakszerű tudásra, a tudományban való elmélyedésre. Szükség van a hozzáértésre: nem mindegy, hogyan és miként vetek, nem mindegy, hogyan tanítok. De sosem szabad elfelejteni, hogy
mi magunk is, akik a vetés szolgálatára vállalkoztunk, befogadói legyünk az Igének,
és először bennünk váljék valóban életté. Különben hiába fáradozunk. És nem szabad elfelejtenünk – legyünk akár szülők, akár tanárok, akár az Ige fölszentelt szolgái: más, aki vet, más, aki arat. De a növekedést az Isten adja. (Vö. 1Kor 3,6)
