Jézus azt mondja tanítványainak magáról: „Én vagyok az élet kenyere”. Majd az utolsó vacsorán a kenyérre és borra mondja: Ez az én testem… Ez az én vérem… A tanítványok, akik nem gondolták, hogy ez lesz az utolsó vacsora, döbbenettel, értetlenül hallgatják Jézust. Talán vannak közöttük – János minden bizonnyal ilyen volt –, akik
visszaemlékeztek arra az esetre, amikor Jézus arról beszélt: Én vagyok az élet kenyere…
Aki ebből a kenyérből eszik, örökké élni fog. (Vö. Jn 6,32,35) Föl is tették a kérdést: Hogyan adhatná a testét eledelül? A kenyér, amelyet én adok, az én testem, a világ életéért! – mondja Jézus. (Jn 6,51–58)
Mi is a kenyér? Az egyik legfontosabb, leghétköznapibb, legnélkülözhetetlenebb emberi táplálék. Hozzátartozik az élethez. Szokták mondani, ha valamire nagy szükség van: úgy kell nekem, mint egy falat kenyér…
... hogy az ember élni tudjon (a szerző felvételei)
A kenyér nem csupán az eledelt, a táplálékot jelenti, hanem általában mindazt jelentheti, ami az élethez szükséges. Ezért beszélünk a „kenyérkereső” foglalkozásról: arról a tevékenységről, amely biztosítja, hogy az ember élni tudjon. Mindennapi kenyerünk – a jézusi imádságnak egyik lényeges kérése erre is vonatkozik. Elvenni valakinek a kenyerét annyit tesz, mint lehetetlenné tenni a megélhetését.
Amikor a kenyérről van szó az evangéliumban, mi magunk is létezésünkben vagyunk érintve,
miként Jézus akkori tanítványai. Az életről van szó. De hát mi is az élet?
A születés és a halál közötti idő? Az állandó változás? A növekedés? Az elmúlás? Évek egymásutánja, miközben „arcunk verejtékével” esszük a kenyerünket?
Jézus az élet kenyere. Azért jött, hogy életünk legyen. Ő az Út, az Igazság – és az Élet. A kenyér, amit nekünk ad, az ő teste – a világ életéért.
Él bennünk a vágy az el nem múló világ iránt
Bár körülöttünk minden mulandó, mégis él bennünk a vágy az el nem múló világ iránt. Bár körülöttünk minden halandó, az örökkévalóság utáni sóvárgás kitörölhetetlen belőlünk.
Lehet-e szembeállítanunk ebédlői asztalunk kenyerét az Úr asztalának kenyerével? Lehet-e szembeállítanunk e világi életünket a remélt örök élettel?
Örökkévalóságra készülni nem lehet másként, csak úgy, hogy halálosan komolyan vesszük minden múló percünket;
ha komolyan vesszük a pillanatokba belesűrűsödő időtlenséget.
A kenyér életközösséget jelez. A közösség Jézussal, az Élettel csak akkor valósul meg bennünk, ha korlátok közé szorított életünkben mi magunk az életet jelentjük másoknak. Ha nem magunknak élünk, hanem ha kenyérré őröl bennünket is a múló idő.
Ráépül az égi a földire
Bár ellentétben látszik az égi és a földi, az el nem múló és a mulandó, mégis ráépül az égi a földire, az el nem múló a mulandóra.
Ezért mostani életünket nem vehetjük félvállról, hanem tisztán, teljesen, lelki-szellemi gazdagságban kell megélnünk. Engedni, hogy Jézus élete jelen legyen minden rezdülésünkben. Ő az Élet Kenyere. Mindennapjainkból ne hiányozzék soha Jézus, az igazi kenyér.
Testét és vérét hagyja ránk, hogy így emlékezzünk őrá. De ne csak emlékezzünk: cselekedjünk is. Váljunk kenyérré, éltetővé az emberek számára. Különben meddő az életünk.
Az önzés magunkba zár. Nem engedi meg, hogy észrevegyük a világ nyomorúságát. Pedig mennyi éhező ember van ezen a világon!
Éheznek a szó fizikai értelmében: az éhínség veszélyesebb minden járványnál. Veszélyesebb, mert képesek volnánk megszüntetni, de önzésünk, a saját jólétünk előbbre való. Ezért milliók pusztulnak el, mert nincs mit enniük. A betegséggel szemben sokszor tehetetlenek vagyunk, az éhínséget azonban fel tudnánk számolni.
Volna mit cselekedni. Nekünk, keresztényeknek különösen is komoly lelkiismeret-vizsgálatot kell tartanunk. Elég hangos-e a szavunk?
Ferenc pápa üzenete a hetvenöt éves FAO-hoz, az Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezethez: „Az emberiség számára
az éhség nemcsak tragédia, hanem szégyen is. Jórészt a föld gyümölcseinek igazságtalan elosztása okozza,
amihez társul még a mezőgazdasági beruházások hiánya, a klímaváltozás következménye és a tonnaszámra leselejtezett étel. A válság megoldásához politikai döntések és konkrét lépések szükségesek, hogy felszámoljuk az éhséget.”
Közöttünk van az Oltáriszentségben
Amikor azt ünnepeljük, hogy Jézus az Élet Kenyere, és velünk van, közöttünk van az Oltáriszentségben, kinek-kinek a maga helyén, a maga szintjén kell cselekednie. Nekünk magunknak kell kenyérré válni, mélyen krisztusivá – hiszen Krisztusba öltözködtünk, őt öltöttük magunkra. (Gal 3,2)
A fizikai éhség mellett ott van egy másik, ugyancsak kínzó éhség. A szellemi-lelki éhség. Az emberek éhezik és szomjazzák az igazságot.
Vannak-e, vagyunk-e, akik készek vagyunk, merünk adni önmagunkból, szellemi kincseinkből, hogy az igazságra éhezők megbízható táplálékhoz jussanak?
Vagy közömbösen nézzük, hogyan etetik meg az embereket emberhez nem méltó szellemi szeméttel
a csak a pillanatnak élők, akik csupán anyagi gazdagodást keresnek?
Tisztelet és becsület adassék mindenkinek, aki vállalja az emberek tanításának szolgálatát. És mindenkinek, aki bármilyen szinten felelős a köz ügyeiért, legyen az egy község, város vagy az egész ország, oda kell figyelnie arra, hogy tiszta szellemi-lelki táplálékhoz jussanak az emberek, nem pedig – mondjuk ki bátran – kultúrszeméthez, szellemet-lelket mérgező, pusztító kábítószerhez.
Jézus jelen akar lenni közöttünk
Úr Napján, a közöttünk a kenyérben jelen lévő Jézust ünnepeljük. Ez az ünnep felszólítás mindannyiunk számára.
Jézus jelen akar lenni közöttünk. Rajtunk keresztül, a mi szolgálatunkkal is táplálni akarja a világot.
Önvizsgálatot kell tartanunk: mi az, amivel mi táplálkozunk? Erősítő valóság-e a mi életünk számára az ő Teste, a világ életéért adott kenyere? Csak úgy tudunk mi magunk is kenyérré válni, mások életévé, ha Jézus élete valósággá válik mibennünk.
