Ha szerettek engem, mondja Jézus a tanítványoknak, akkor megtartjátok a parancsaimat. Aki szeret engem, annak megmutatom magamat. (Jn 14,15–21)
Sejtelmes, nehezen érthető ez a kijelentés. Jézus megmutatja magát? Hogyan? Kinek? Mikor?
Nem hagylak árván titeket, ezt is mondja. Az árvaság, a magára maradottság keserves érzés. Kihez tartozom? Csak úgy lézengek, mintegy beledobva a létezésbe, a világba?
József Attila így fogalmazza meg a végzetes magányt:
„A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.”
Egyedül, a semmiben, értelmetlenül… Hányszor telepszik rá az emberre ez az érzés! Hívő és nem hívő találkozik vele. Csak vagyok, létezem, élek, de miért? De kiért?
A semmi ágán (a szerző felvételei)
Ha szerettek engem… Mit is jelent szeretni? Jézus azt mondja, hogy ha szerettek engem, megtartjátok a parancsaimat.
Hányan vannak, akik minden igyekezetükkel parancskövetők, tisztességes emberek akarnak lenni, és mégsem találják a helyüket ebben a világban. Szembesülnek,
szembesülünk tragédiákkal, értelmetlen halállal, magunkra hagyatottsággal.
Keserűen fakad föl a vádló kérdés: „Hol van az Isten? Ha volna Isten, akkor ezt nem engedhetné meg. Ha szeretne engem az Isten, nem sújtana ennyi csapással.”
„Mert megfenyíti az Úr, akit szeret, s megostoroz mindenkit, akit fiává fogad. Maradjatok állhatatosak a fenyítéskor: Isten úgy bánik veletek, mint fiaival.” (Zsid 12,6–7)
Másutt azt olvassuk a Szentírásban, hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik”. (Róm 8,28)
A zsoltáros pedig ezt mondja: „Boldog az az ember, akit az Úr szeret, álmában is bőven megáldja.” (126. zsoltár)
Valakitől a következő fohászt hallottam:
Uram, Istenem, add, hogy néha érezzem is, ne csak tudjam, hogy szeretsz!
A legtermészetesebb vágya az embernek, hogy elfogadják. Hogy fölkarolják. Hogy ne érezze magát apátlan-anyátlannak ebben a világban.
Ne érezze magát árvának...
Mennyi mindent megteszünk azért, hogy sikeresek legyünk. Hogy eredményeket érjünk el. A siker azonban nem azonos a boldogsággal. Lehet valaki sikeres, eredményes, érvényesülhet, erőfeszítéseivel, munkájával, tudásával
a társadalmi ranglétrán egyre följebb kerülhet. Ettől azonban még nem lesz boldog.
Minden embernek szüksége van a visszajelzésre. A megerősítésre, hogy amit tettem, az jó. Hogy elfogadnak. Értékelnek. Nagy a veszélye annak, hogy úgy akarunk érvényesülni, hogy közben mások fölé kerekedünk. A krisztusi út azonban más. A legfontosabb parancs, amit meg kell tartanunk, a szeretet. Jézus azt mondja: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13)
Önátadásban, a mások szolgálatában
Ő erről a szeretetről adott példát mindannyiunknak. Itt van a kulcsa a boldogságnak: az önzetlenségben, az önátadásban, a mások szolgálatában.
Paradoxon, látszólagos ellentmondás, hogy aki meg akarja találni az életét, az elveszíti azt. De aki kész arra, hogy odaszánja másokért az életét, az megtalálja azt. (Vö. Mt 10,39)
Szöges ellentétben van ez az életstílus azzal, amit az úgynevezett modern világ, az „új világrend” sugall az embereknek. Ahelyett, hogy az embert magát tenné a középpontba, egy misztifikált fogalom imádására buzdít mindenkit. Ez pedig nem más, mint a „fejlődés”. Eszközeink egyre tökéletesebbé válnak. A technikai-technológiai fejlődés nem ismer határt. Nem akarjuk észrevenni, hogy
az emberiség a földön tulajdonképpen egy zárt rendszerben él, amelyben az életünkhöz szükséges energiaforrásoknak korlátai vannak.
Gátlástalanul föléljük a fejlődés bűvöletében az utánunk következő nemzedékek elől az élet lehetőségeit.
Embercsoportok megnyomorítása, kiszipolyozása árán
Olyan világban élünk, amelyben hagyjuk, hogy elvaduljanak a gazdasági érdekek. A minél kevesebb befektetéssel elérhető minél nagyobb haszon elve nem törődik azzal, hogy embercsoportok megnyomorítása, kiszipolyozása árán gazdagodik meg a föld népességének nagyon kis százaléka. A különbségek egyre nagyobbak lesznek:
az emberibb élet lehetőségei a nagy többség számára egyre csökkennek, miközben a szó szoros értelmében elszabadul a földi pokol,
amikor akár fegyverekkel is, mások életének kioltása árán próbálják biztosítani szűk embercsoportok a maguk gazdasági érdekeit, aminek a boldogsághoz nem sok köze van. Boldognak lenni mások boldogtalansága árán messze van attól, amit úgy hívunk, hogy testvériség, amit úgy hívunk, hogy szeretet.
Megtartani Jézus parancsait annyit jelent, hogy
minden emberben, különbségtétel nélkül meglátjuk magát Krisztust.
Ő, aki mondta: éhes voltam és adtatok ennem, szomjas voltam és adtatok innom, beteg voltam és meglátogattatok, fogoly voltam és fölkerestetek… (Vö. Mt 25,35–41)
Jézus a tanítványoknak megígéri a Vigasztalót, az Igazság Lelkét. Mennyire szükségünk van nekünk, mai, magunkat sokszor elhagyatottnak érző embereknek a Vigasztalóra, az Isten Szent Lelkére! Mert érezzük, hogy önmagunkban tehetetlenek vagyunk. Lendületre volna szüksége ennek a technikailag ugyan fejlődő, de emberségében mégis egy helyben topogó világnak. Emberibb emberre volna szükség. S ezt nem várhatjuk mástól. Az emberséget magunkon kell kezdeni.
Lélekformáló ünnepek
Karácsony, húsvét, pünkösd: lélekformáló ünnepek. Igazi szent napok, amikor úgy érezzük, közelebb van hozzánk az Isten. Amikor megérezzük, hogy nem vagyunk magunkra hagyva. Amikor az
Isten lehajol hozzánk, kivezet a halál sötétségéből,
eggyé forrasztja a számtalan különböző embert a Lélek erejével. Rajtunk múlik, meghalljuk-e az üzenetet. Rajtunk múlik, hogy elfogadjuk-e a felajánlott életet. Rajtunk múlik, hogy megváltoztatjuk-e az életünket. Rajtunk múlik, nem máson, hogy Jézus igéi szerint alakítjuk-e az életet.
