Mennyi mindent szeretnénk tudni! Tanulunk, már a születésünk pillanatától. Nem tudatosan, de mégis. S ahogy múlnak az évek, úgy
nyílik az értelmünk, és kezdjük néven nevezni a dolgokat. A kérdések azonban nem szűnnek meg.
A sok „hogyan?” kérdésre előbb-utóbb megtaláljuk a választ. Sok „miért?”-re is feleletet találunk. De hogy minden, ami van, miért van? S hogy én magam miért vagyok? Apám-anyám akaratából – válaszolom először. De miért most vagyok, amikor lehettem volna máskor? Miért itt élek, amikor születhettem volna máskor? S egyáltalán: miért vagyok, ha lehetne úgy is, hogy nem létezem?
Születhettem volna máskor? (a szerző fotói)
Titkok sűrű erdején kell átvágnunk, amit úgy hívunk, hogy élet. Ami csak úgy – van.
Tele feszültséggel, különböző érdekekkel, korlátokkal, erőfeszítésekkel.
Amióta ember az ember, amióta világ a világ, ott égnek a kérdések az öntudatra ébredt emberben. Mi az, hogy születés? Mi az, hogy halál? S mindez miért?
Kétezer évvel ezelőtt a Galileai-tó partján a názáreti Jézus arról beszélt, hogy ne aggódjatok az életetek miatt. Tanítványainak arról beszélt, hogy a mezők liliomait öltözteti, az ég madarait táplálja Valaki, akit ő Mennyei Atyának nevezett.
Öltözteti a mezők liliomait
„Atyám házában sok hajlék van” – mondja a tanítványoknak. S azzal a fölfoghatatlan öntudattal beszélt nekik, hogy ő és az Atya egy… És Vigasztalót ígért, Lelket, aki elvezet majd minden igazságra. Akit az Atya az ő nevében küld majd nekünk.
Jézus szeretetről beszélt. Önátadásról. Áldozatról. Arról, hogy nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki barátaiért az életét adja. S ő ezt megtette. Értünk, minden emberért. Példát adott, hogy úgy törődjünk egymással, ahogyan ő törődött velünk: szeressük egymást, ahogyan ő szeretett minket.
Az életről van szó. Amelynek csak a másikkal együtt van értelme.
Önmagában, önmagának értelmetlen az élet.
Ha a búzaszem nem hull a földbe, egyedül marad…
Amikor tanítványainak feladatul adja, hogy menjenek az egész világra, és tegyék az ő tanítványaivá a népeket, akkor azt kéri: kereszteljék meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Tegyék tanítványaivá a népeket
Az ősegyház élő, eleven, éltető hite fogalmazódik meg az evangélista szövegében. Jézus nem hitoktató volt, hanem az élet tanítómestere. „Szavaim lélek és élet” – mondja. (Jn 6,63) Élni tanít:
ne hagyjuk, hogy elsodorjon bennünket az Istent ismerni, befogadni nem akaró világ.
„Minden, ami a világban van: a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége, nem az Atyától van” – mondja János apostol, aki Jézus közvetlen közelségét tapasztalhatta meg. (1Jn 2,16) Vele volt másik két apostollal a Hegyen, amikor hallhatta a hangot: „Ez az én szeretett Fiam!” (Mt 3,17)
Jézusban velünk az Isten, a világ Teremtője, aki Jézus által újjáteremti ezt a világot. A teremtő Lélekről szól a Szentírás: akinek kiáradása megújítja a föld színét.
Andrej Rubljov Szentháromság-ikonja
Az Isten: maga az élet. Minden, ami létezik, a Teljességnek, az élet teljességének a része. A Teremtőről beszél minden, ami létezik. „Benne élünk, mozgunk és létezünk” – mondja Szent Pál apostol, amikor Jézus küldetésében az örömhírt hirdeti. (ApCsel 17,28)
Ő a forrása minden közösségnek. Az ő teljességéből merítettünk mindnyájan. (Jn 1,16)
Teljességre törekvő életünk közösség nélkül elképzelhetetlen. Apám és anyám közössége nélkül nem születhettem volna erre a világra. A hozzám fordulók mosolya és szeretete nélkül képtelen lennék szeretni és mosolyogni.
A másik ember nélkül nem tudnék beszélni. Üres maradna az életem, ha nem tudnék adni, ajándékozni magamból – másnak, másoknak.
Nincs emberi élet egymásra utalt közösségek nélkül, amelyek továbbadják a megtartó hagyományt, a világ megismerésének tudományát, az együvé tartozás erősítő tudatát.
Manapság különösen fontos – de így volt ez mindig is –, hogy ne maradjon magára az ember. Emberképre van szükségünk: mi vagyok én? Ki vagyok én? S
ha az énképem nem terjed túl önmagamon, nem fogok boldogságot találni.
Olyan világban élünk, amely elképesztő módon megsokszorozta az önmagának élő ember gyönyöreinek, élvezeteinek lehetőségét, aki azonban szeretet nélkül képtelen lesz arra, hogy boldog legyen. Képtelen lesz arra, hogy értelmes életet éljen.
Hétköznapjaink kihívásaival ad erőt Szentháromság ünnepe
A születés, a megtestesülés, majd az önátadás, a szenvedés, a halál és a feltámadás ünnepe után a mindeneket megújító Lélek ünnepében fürödhetett meg a lelkünk. Karácsony, húsvét, pünkösd után szembe kell néznünk hétköznapjaink kihívásaival. Ehhez ad erőt Szentháromság ünnepe, amikor arra az Istenre tekintünk, aki maga az élet teljessége. Aki maga a szeretet. Aki életünk célja. Akinek valóságát nem törölhetjük ki az életünkből.
Nem neki van szüksége arra, hogy tudomásul vegyem, hogy létezik. Az én életem nyer értelmet, ha a teljesség utáni vágyamat megpróbálom gyöngeségeim ellenére is megélni úgy, hogy
nem önmagamnak élek, hanem együtt, másokkal, és nem megosztó, hanem közösségteremtő akarok lenni.
Ha nem hideg önzésben, hanem szeretetben próbálom megélni azokat a mindennapokat, amelyek minden ember számára fölkínálják a teljességnek, az Istennek a megtapasztalását.
Radnóti Miklós írja:
Én én vagyok magamnak,
s neked én te vagyok,
s te én vagy magadnak,
két külön hatalom.
S ketten mi vagyunk.
De csak ha vállalom.
Vállalt bennünket az Élet Teljessége: az egy, igaz Isten, akit Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevezünk. Azt akarja, hogy életünk teljes, boldog élet legyen.
Fogadjátok el egymást. Vállaljátok egymást. Legyetek egységben egymással!
Az evangélium erre figyelmeztet minket.
Akkor leszünk boldogok, akkor lesz értelmes az életünk, ha közösségteremtők leszünk. Ha vállaljuk egymást.
