A friss Magyar Szemléből ajánljuk

 

Stamler Ábel: Ahány szerző, annyi véleménnyel találkozunk arra vonatkozóan, hogy mit jelentenek a kultúr- és politikai kereszténység fogalmak. Érsek atya szerint pontosan hogyan határozhatnánk meg egyik, illetve másik jelenséget?

Kocsis Fülöp: Bevallom, még soha nem használtam egyik kifejezést sem, s ha a kérdésre válaszolni próbálok, óhatatlanul azt kezdem vizsgálni, hogy vajon ki mit gondolhat róla. Bár ezzel csak megerősítettem magát a kérdésfölvetést, amelyben azt jelezte, hogy sokféle vélemény formálódott ki ezekről a fogalmakról.

Első hallásra nekem nem tetszik sem egyik, sem másik. Megfordítva sokkal könnyebben tudnám értelmezni: keresztény kultúra, keresztény politika. Talán nem is kell hosszabban magyaráznom, hogy ezek mennyire helyes fogalmak, micsoda mély tartalmuk van. Mind a kettő emberi viselkedésforma, amelyet a kinyilatkoztatás gyönyörűen helyretesz. Úgy értem, hogy mindaz, ami pusztán emberi, ami nem számol Istennel, a Teremtővel, az ő szándékával, terveivel, az óhatatlanul zátonyra fut a rosszra hajló emberi természet miatt. De a Megváltó szépen helyére tudja tenni.

Egyházunk világosan tanítja, hogy az ember jó. Voltaképpen minden jó, amit Isten teremtett, de a legvégén, szinte elégedetten csettintett, amikor az emberre azt mondta: nagyon jó. Nem csoda, hiszen a saját képmását alkotta meg benne. Az emberben tehát teremtettségénél fogva káprázatos lehetőségek, pompás világot alkotó adottságok vannak. Ez benne is maradt, nem veszítette el, csak éppen a bűn miatt gellert kapott. Mindaz a jó, amit kapott, valahogyan félresiklott, nem tudja maradéktalanul beteljesíteni a célját. Mondhatjuk, „olyan, mintha”, de nem az. Ezért volt szükség a megváltásra, hogy Jézus Krisztusban megjelenjen az az ember, akit Isten kezdettől fogva elgondolt, a tökéletes példány, aki teljes harmóniában van az Atyával. A megváltásból fakadó feladatunk pedig az, hogy Krisztust kövessük, őt mintázzuk, sőt, vele egyesülve az ő gondolataival gondolkozzunk, az ő tetteit vigyük végbe.

Kocsis Fülöp érsek (Fotó: BSZI; forrás: Magyar Szemle)
 

Megváltottságunk tehát helyére tesz sok mindent, de az embernek azért ezen sokat kell fáradoznia, hogy az ebből fakadó isteni ajándék, a harmónia, az Istennel való egység, az Isten terve valóban megvalósuljon az életében.

A kultúra tehát önmagában is hihetetlen értékeket hordoz. Minden kisebb és nagyobb emberi közösségnek megvan a maga kultúrája, s ezen emberi közösségek kapcsolódásából épül föl az a hihetetlenül szövevényes értékrendszer, amit emberi kultúrának nevezünk. Ezt jött megkeresztelni Krisztus, a helyére tenni, újra helyes céljára állítani. Mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem csupán a héber–hellén–római kultúrát jött megkeresztelni, hanem az összes többit is. Az mindig tévedés volt a misszióban, amikor az evangéliumhirdetéssel az európai kultúrát is terjeszteni próbálták. A kereszténység éppen azért katolikus, azaz egyetemes, mert minden kultúrába be tud illeszkedni, azokat magába tudja fogadni, meg tudja termékenyíteni. Ez tehát a keresztény kultúra, újra Isten tervébe állítani az egyébként önmagukban is értékes, de sokszor tévelygő emberi törekvéseket.

A keresztény politika pedig ennek egyik virága. Roppant fontos, hogy a politika keresztény legyen, azaz Isten akaratával megegyező, az emberek üdvösségét segítő, ahhoz igazodó tevékenységet fogalja magába. Lehet, hogy toleránsabban kellene fogalmaznom, mert mit kezd egy nem keresztény politikus ezzel a kijelentéssel? Erre azt mondhatom, hogy nem csak a megkeresztelt és imádkozó ember élhet keresztény értékek szerint. Ha az emberek javát, valódi boldogulását, igazi boldogságát szolgálja, akkor öntudatlanul is Isten tervei szerint él és cselekszik. Őket nevezi Karl Rahner anonim keresztényeknek. Meggyőződésem, hogy vannak anonim keresztény politikusok, akik őszintén keresik az emberek javát, ami nem lehet más irány, mint Isten szándéka, Isten terve.

Ezen jelentős kitérő után próbáljuk megnézni tehát, hogy a kultúrkereszténységnek, politikai kereszténységnek van-e létjogosultsága. Jól értem, hogy
az a magatartásminta-követés, amely külsőségeiben megegyezik a keresztény alapértékekkel, de annak mélyebb tartalma nélkül? A politikai kereszténység az a törekvés, amely keresztény értékeket próbál érvényesíteni a társadalomban, de keresztény hit nélkül? Talán ez az, ami miatt nekem nem tetszenek ezek a kifejezések, hiszen, ha így van, a hit nélküliséggel értelmezi önmagát.

– „Ateista vagyok, de katolikus” – mondta állítólag az Action Française vezetője, Charles Maurras valamikor a múlt század húszas éveiben. Mit kezdhet egy hívő ezzel a kijelentéssel?

– Semmit. Ennek semmi értelme nincsen. Jóllehet, a katolikus egyház értékei, ahogy az imént utaltam rá, egész egyszerűen a világban föllelhető törvényszerűségekkel azonosak, a keresztény hit pedig azok eredőit jobban megvilágító látásmód. Tehát a gyönyörűen megalkotott világot józanul értelmezve is ugyanoda jutunk, mint amit a kinyilatkoztatás hirdet, csak éppen rosszra hajló, megromlott emberi természetünk miatt nem tudjuk azt úgy követni, mint lehetne, mint kellene. De ha valaki Istentől függetlenként, Isten nélküli lényként (istentelenként) értelmezi önmagát, ezzel semmit nem lehet kezdeni, ebből semmit nem lehet tovább építeni. Miként, egyébként az Action Française mozgalom kifutása is eléggé ékesen vagy inkább szégyenletesen igazolta ezt a meddőséget.

– Igaz lehet az, hogy a kultúrkereszténység a szekularizációval és a szekularizmussal párhuzamosan tűnt fel, attól függetlenül nem létező jelenség? Vagy jelen lehetett a szekularizációt megelőzően is?

– Nem mondom, hogy szinonim fogalmak, de legalábbis nagyon szoros kapcsolat van a kettő között. Ha a kultúrkereszténység negatív tartalmú fogalom, ahogyan föntebb értelmeztem, akkor egyértelműen a szekularizmusból fakad. Amíg a kultúrát az istenhit ihlette, amíg az ember a munkájával, alkotásaival teremtményi alázatából fakadóan akarta és tudta szolgálni Isten dicsőségét, addig virágzóan megtermékenyítette egyik a másikat, az Egyház a kultúrát, a kultúra az Egyházat. Amikor azonban széles körben megjelent a társadalmi gőg – ez nagyjából a francia és az ipari forradalomhoz köthető –, akkortól kezdve az Egyház egyre inkább kiszorult a társadalmi folyamatokból. Ez egyénileg és közösségileg is bekövetkezett. Nehéz eldönteni, hogy melyik hatott előbb, s melyik jobban a másikra. Mindenesetre az ember egyre nagyobbnak kezdte érezni önmagát, az egyén is, a társadalom is, s elhatalmasodott benne a gondolat, hogy nincs is szüksége Istenre. Egyre másra építette, fejlesztette a saját világát, mígnem aztán arra jutott, hogy befejezze a bábeli torony építését. Nem is egyet. Ma már megszokott a felhőkarcolók sokasága, hirdetve az emberi tudás nagyságát. Miközben az ember ugyanolyan törékeny és parányi maradt, mint annak előtte. A katedrálisok még Isten dicsőségét hirdették. Ebben a „szép új világban” már nem kellett sem Isten, sem az ő szava, csak az, amit addig a keresztény alapokon fölépítettek, azt azért továbbra is használni kívánták. Hozzáteszem, hogy a személy méltóságára épülő demokrácia sem értelmezhető a keresztény tanítás nélkül. (Maga a személy fogalma sem létezett az ókeresztény korban kialakult keresztény filozófia előtt!) Ezért képtelenség demokráciát építeni a muszlim országokban. Marad tehát a váz, a rendszer, ami még sokáig tud talán működni, mint egy gép, de élet már nincs benne, igazi fejlődésre már nem képes. Igen, a kultúrkereszténység – legalábbis ebben az értelemben – halott. Mégpedig azért, mert Krisztus nem kultúrát akart építeni, hanem az egyes embert akarta megmenteni.

Amíg a közös építkezés ezzel harmóniában volt, addig a kultúra is az emberek üdvösségének szolgálatában állt. A Isten nélkül épített kultúra fölfalja önmagát. Persze, nevezhetjük-e egyáltalán kultúrának azt, ami már rombol, ami már sem egyént, sem családot, sem közösséget nem épít, csak épületeket, gyárakat, ideológiákat? Még egyszer. Kultúra létezik kereszténység nélkül, de nem létezik Isten nélkül. Amikor pedig tudatosan Istennel együtt építkezik, akkor talál magára a teremtett rend. Az kereszteli meg a kultúrát, ha visszatalál Istenhöz.

– Dosztojevszkij nagy inkvizítorát egyesek bizonyos értelemben a kultúr- vagy politikai kereszténység megszemélyesítőjének tekintik. Függetlenül attól, hogy a szerző szándéka mennyiben irányult a keleti és a nyugati egyház vélt ellentétének a felvillantására, az előző elképzelés helytálló lehet? Élesre állítva a kérdést: a politikai és kultúrkereszténység képviselője szükségszerűen szembe helyezkedne Krisztussal, ha újra megjelenne közöttünk?

– Minden bizonnyal. Hiszen épp arról volt szó, hogy a kereszténység értékeit Isten nélkül akarja használni.

– Egyesek szerint a kultúrkereszténység elégséges lépcső a valódi, megélt és elmélyült krisztushit előtt s a szentségekkel fenntartott és megerősített keresztényi élethez. Mások, így például Khrisztosz Jannarasz – noha a kultúrkereszténység fogalmat ő nem használja – erősen kritizálják az elvallásiasodás folyamatát, ami mintha a kultúrkereszténységgel lenne azonosítható. Ön hogyan látja ezt az összetett kérdést?

– Itt viszont nem tennék egyenlőségjelet a kettő közé. Annak mindig megvolt a kísértése, hogy az ember a hitét felszínesen élje meg. Már az őskeresztény közösségekben is felütötte a fejét, hogy valaki egyéni dicsőségvágyból igyekezett eredményes prédikátor lenni (pl. Fil 1,17). A vallásosság látszata szinte szakszót is kapott: ha farizeusságról beszélünk, ezt a képmutatással azonosítjuk. Pedig szegény farizeusok mozgalma az elején a legelszántabb vallási irányzatnak számított. De a magatartásuk kiüresedett, s amit addig buzgó jámborságnak tartottak, épp az távolította el őket Istentől. Amikor a hit vallásoskodásban ölt testet, az ugyanezen az úton épp az ellenkezőjét eredményezi, mint amire hivatott volna. Persze, ne keverjük össze a vallási gyakorlatokkal, amelyben például éppen a mi görögkatolikus egyházunk elképesztően gazdag. Ezek azért vannak, hogy megtartsanak, hogy hordozzák, növeljék a hitet. Jannarasz nyilván nem a vallási gyakorlatokról beszél, hanem azok kiüresedett formáiról. A kultúrkereszténység azonban, az én értelmezésemben, azt a társadalmi magatartást jelöli, amely hasonlít az egyházi élethez, de tartalmában már nem azonosítható vele. Persze, ebben hasonló a farizeizmushoz, de míg a vallásoskodás az egyházi életnek beteges része, a kultúrkereszténység a társadalmi élet látszatcselekvése. Hogy válhat-e hitre vezető lépcsővé? Talán a nevelés értelmében igen. A gyermeknek sem magyarázunk meg mindent, hanem bevezetjük a szokásaink világába, s ha kérdez, akkor elmondjuk neki, hogy mit miért teszünk. Ha megvan a válasz, ha a kereszténység formáit hordozó rendszerünk nem papírmasé, hanem hithordozó eszköztár, akkor igen. De itt is a hiteles emberek jelentik a kulcsot. Csak a forma, élő hit nélkül nem visz közelebb Istenhöz.

– A forma és a tartalom nagyon kényes kérdés. A politikai kereszténység kritikusai – érzésem szerint sok esetben joggal – mutatnak rá a következőre: számos esetben találkozunk azzal a jelenséggel, hogy a kereszténynek vélt értékeket szóban és írásban képviselő személyek nem vonatkoztatják a saját életükre a kereszténység etikai tanításait, s akkor még nem beszéltünk a hit mélyebb megéléséről. Mi lehet e dilemma feloldása, feloldható-e egyáltalán?

– Itt alighanem megint a keresztény politika és a politikai kereszténység közti különbséggel kell számolnunk. Minden bizonnyal sok elkötelezetten hívő
ember van a politikában, de még ha a legjobb szándékkal, a politikai munkáját hivatásszerűen is végzi, attól még ő sem bűntelen. Még ha hirdeti is a krisztusi tanítást, és igyekszik azokat a társadalmi életben is érvényesíteni, sajnos akkor is hordozza a rosszra hajló emberi természetet. Senki sem bűntelen. Lehet, hogy tőle jobban elvárnánk azt, hogy amit hirdet, azt a magánéletében is megélje? Ez jogos. A vezetőknek mindig nagyobb a felelősségük. Ez azonban önmagában még nem teszi őket jobbá, szentebbé, bűntelenné. Ha alkalmam van politikai vagy más vezetővel beszélni, és megkérdezi a véleményemet, akkor nyilván a bűntelen és szent életre buzdítom. Azt azonban visszásnak tartom, amikor a tömeg harsogva kéri számon a vezető bűneit. Nem valószínű, hogy a tömeg hangján kórusban megszólaló erkölcscsőszök jobbak volnának a pellengérre állított vezetőnél. Az a legfélelmetesebb, hogy ebben az erkölcsi vetélkedésben éppen az irgalom vész ki az emberek gondolkodásából. Nem csoda, mert nem Isten szándéka szerint gondolkodnak. Az nem ismeri az irgalmat, aki azt hiszi, hogy neki arra nincs szüksége. Persze, ebben az okfejtésben érdemes azokról is szót ejteni, akik valóban semmi másra nem használják a keresztény jelszavakat, mint hogy azokkal saját érdekeiket alátámasszák. Sajnos, erre is van példa. Ugyanott vagyunk, mint a hit és Istenkapcsolat nélküli kultúrkereszténységnél. Látszólag az, de hamis, „olyan, mintha” az lenne, de inkább csak a karikatúrája. A dilemma feloldása? Mindenki törekedjék a szent életre. Jézus is erre biztatott minket. Azért jött, hogy erről beszéljen, és a megváltással föl is kínálta ennek lehetőségét. A megoldás a hitelesen megélt kereszténység egyénileg és közösségi szinten egyaránt. Ennek egyébként fontos eleme az ítéletmentesség, hogy ne ítélkezzünk egymás felett.

– Vajon a kereszténység, s az egyház azonosítható-e társadalmi hatásával? Mi lehet a helyes viszonyulás egy alapvetően a kereszténységgel és az egyház tanításaival szembenálló korszellemben élve a hívők számára?

– A kereszténység és az egyház nem azonosítható annak társadalmi hatásával. Nem az a feladata. Krisztus az Isten országát hirdette meg, arról beszélt, nem pedig társadalmi problémákat akart megoldani. Más kérdés, hogy a hiteles keresztény életnek – egyéni és közösségi szinten egyaránt – mintegy mellékterméke a társadalmi igazságosság építése. Elválaszthatatlan tőle, de nem az a célja. Az egyháziak is célt tévesztenek, ha erről a különbségtételről megfeledkeznek, és az egyházat és egyháziakat bírálók is tévednek, ha ezt kérik számon.

Persze, következményeiben jogos lehet a vádjuk. Ha az Egyház szolgálattevői nem hitelesen képviselik Krisztust, nem ismerhető fel rajtuk keresztül Isten szeretete, ennek társadalmi lecsapódása is lehet. Például egy-egy rosszul vezetett intézményben. Szó sincs arról, hogy ne volnánk vádolhatók, csak ne azt kérjék számon, ami nem a feladatunk. Paradox módon az egyházüldözés mindig jót tesz a hitnek. Megerősít, megtisztít. Elképesztő erejű, minket megszégyenítő hitélettel lehet találkozni a legsúlyosabban üldözött keresztény közösségekben. Ennek ellenére mégsem mondom, hogy már éppen ránk férne egy kiadós egyházüldözés. Nem kell megijedni az üldözéstől, de nem kell elutasítani a támogatást sem. Megint hadd hozzam Szent Pált: „Tudok szűkölködni és tudok bővelkedni is” (Fil 4,12). Persze, alighanem szentnek kell lenni ahhoz, hogy ezt sérülés nélkül meg tudjuk tenni.

– Clairvaux-i Szent Bernát, Bingeni Szent Hildegárd, Sienai Szent Katalin – hogy csak néhány szentet említsek – mind kritikával illették a korabeli egyházi és az – egyébként katolikus – politikai hatalom képviselőit, útmutatást nyújtottak számukra, megtérésre, s erkölcsileg helyes döntések meghozatalára biztatták őket. Mindezt a politikai hatalom képviselői jellemzően meg is fogadták, ha nem is minden esetben. Manapság mintha nem lenne ilyen magától értődő a helyzet.

– Szerintem, ha ma föllépne Szent Bernát, Szent Hildegárd vagy Szent Katalin, rájuk odafigyelnének. Pontosan erről beszéltem: szentekre van szükség, kiknek talán híjával vagyunk, de mégsem teljesen. Hogy ki mennyire figyel oda a szentek szavára, ez más kérdés. De lehetőleg ezt se a másik emberen kérjük számon.

Legújabb lapszámunkat megtalálja webáruházunkban is.

Nyitókép: Szent Pál szobra Siracusában