Tiszteletre méltó dolog elmenni a világ másik végére, hogy ott segítsünk, de az irgalmas szamaritánusról szóló példázat arra int, ne hagyjuk cserben az utunkba esőket: hozzátartozóinkat, szomszédainkat, azokat, akik a környezetünkben szükséget szenvednek.

Isten Országának már a meghirdetése is ellenséges világban történt. Az istentagadó rendszerben azonban világosabb volt az irány: szemben az árral! Mára minden összekuszálódott: gyakran báránybőrbe bújt farkasok próbálják Jézus tanítványait a saját érdekeik szerint fölhasználni.

Vándorok vagyunk ezen a földön, mint Mesterünk, akinek nem volt hová lehajtania a fejét. Jézus nem akarja ráerőltetni magát senkire, de tanítványaitól azt várja, hogy ne hátra tekingessenek, hanem kövessék Őt egy igazságosabb és testvériesebb világ építésében.

Fölfoghatatlan valóságot tapasztalunk meg: Jézus az életét ajándékozza a legegyszerűbb táplálékba rejtve. Vándorlásunk társa lett, s ma is küld: ti adjatok enni az éhező, reményvesztett embereknek. Ha átadjuk a keveset, amink van, a csoda az Ő áldásával nap mint nap megtörténhet.

Szentháromság Vasárnapján Isten benső életének titkait próbáljuk kifürkészni. Ő maga a szeretet, akiben élünk, mozgunk és létezünk. A teremtő Atya, akinek jóságát és emberszeretetét Jézus emberi módon jelenítette meg, s aki Szent Lelkével betölt mindeneket.

Bábel tornyának világunkra vetülő árnyát, a megosztottság, a szembenállás szellemét legyőzte a lángnyelvekben megjelent éltető Lélek, amely egyesít, kiengesztel, bátorít. Gyarlóságaink ellenére újjá akar alakítani, hogy közreműködjünk az új teremtésben.

Jézust felhő takarja el, amely a Bibliában mindig Isten különleges jelenlétének kifejezője. Megtapasztalva a Fiú istenségének valóságát, az apostolok örömmel térnek vissza Jeruzsálembe, hogy tanúságot tegyenek feltámadt Mesterükről a föld végső határáig.

Az Isten Fia meg akar szabadítani bennünket a félelemtől. Boldogok a békességszerzők – hirdeti egy háborúskodó világnak. Tanítása mindenkihez szól, a meghívás azonban személyes. Újuljunk meg gondolkodásunk szellemében, hogy már ne önmagunknak, hanem másokért éljünk.

János apostol érvelése világos: aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát. Csak a tetteim mutatják meg, hogy valóban Jézust követem-e. Együtt élni másokkal elfogadás, szeretet, közösségvállalás, kölcsönös segítség nélkül lehetetlen.

Emberek sokasága éhezi és szomjazza az igazságot. A pap szent ügy elkötelezett képviselője, aki nem a saját erejéből, okosságából, hanem Isten kegyelmével segít élővé tenni a véges ember kapcsolatát a végtelen Istennel. Az Ő Igéjének erejével vigasztal, bátorít, mutat utat.

A halászhálók mellől hívta el Jézus Pétert és társait, s oda térnek vissza csüggedten, remény nélkül. Sokszor mi is reménytelen vállalkozásnak érezzük Jézus követését; mintha múzeumőrök lennénk szép templomainkban. Jézus azonban föltámadott, velünk van, és számít ránk.

Életünk megkerülhetetlen élménye a kétely, a bizonyosság keresése. A láthatatlanba vetett hithez a tanítványoknak szükségük van a személyes megtapasztalásra is, a közvetlen találkozásra Jézussal. Miként Tamásnak, nekünk is közel kell kerülnünk Hozzá, hogy kimondhassuk: „Én Uram, én Istenem!