A keresztények életstílusa Jézus elvárásai szerint más, mint amit ebben a világban általában megtapasztalhatunk. Jézus nagyon jól tudja, milyen az ember. Mi általában mindent szeretnénk pontosan kimérni. Kiszámíthatóvá tenni az életet. Az élet azonban nem úgy oldható meg, mint egy matematikapélda. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az élet kiszámíthatatlan.

Az embert ösztönei, indulatai, érzései próbálják hatalmukba keríteni. Sokszor csodálkozva nézünk egy-egy felindultságunkban elkövetett cselekedetünk után: hát ez is én voltam?

Felszólítások sorozatával találkozunk az evangéliumban: Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy szeretnétek, hogy veletek is bánjanak. Szeressétek ellenségeiteket. Adjatok kölcsönt, úgy, hogy nem vártok viszonzást érte… (Lk 6,27–38)

Furcsa kívánságok. Emberfelettiek. Nem hétköznapi elvárások.

Az ember az a lény, akit bár erősen meghatároznak az ösztönei és a külső ingerek, mégis

képes kiszakadni ebből a zárt világból. Felül tud emelkedni önmagán.

De arra is hajlamos, hogy maga alá süllyedjen.

Hatalmas szerepe van a nevelésnek. Nem mindegy, megtapasztalja-e a gyermek, hogy bár természetes, hogy feszültség van az emberek között, hiszen mindannyian mások vagyunk, mégis lehetséges megbocsátani. Rendszeresen előfordul, hogy összeütközünk másokkal, de lehetséges, hogy kibéküljünk. Hogy kezet nyújtsunk. Hogy megbocsássunk. Szent Benedek figyelmezteti a szerzeteseit: „Haragosoddal még napszállta előtt békülj ki!” (Szent Benedek Regulája 4. fejezet)

...lehetséges, hogy kibéküljünk. (A szerző fotói)

 

Olyan világban élünk, amelyből kiveszett a készség és az igény arra, hogy valamit megjavítsunk. Lecseréljük, eldobjuk a régit… legyen az okoseszköz, vagy akár házastárs, vagy barát…

Emlékszem jól egy Szenes Iván-dalszövegre:

„Ha a csap letörik, hamar egybeszerelik.
Ha kiég a vasaló, egyszerű javítás,
mindenre van megoldás.
Mit tehet az ember
egy eltört szerelemmel?
A szétszakított álmot nem javítja senki,
egyszerűen dobjuk el.”

Nem javítunk már semmit. Se csapot, se vasalót. De legkevésbé javítjuk az emberi kapcsolatokat. Pedig az ember nem eldobandó. Mindenki egyszeri és megismételhetetlen. És mindenki egyformán elfogadásra vágyik, szeretetre.

Küldetésünk van. Feladatunk, hogy átalakítsuk a világot. Kovászként kell jelen lennünk a társadalomban. A Jézus által felvázolt életstílus sokaknak ostobaság.

A vállalás, az elfogadás, a feltétel nélküli szeretet értelmetlennek tűnik e világnak gondolkodásmódja szerint.

Sokan félreértik Jézus szándékát. Nem arról van szó, hogy fogadjuk el az igazságtalanságot, hogy értsünk egyet mindazzal, amit az élet, a teremtés rendje ellen tesznek. Jézus világosan megkülönbözteti az embert, a személyt és a cselekedetet. Amikor a szamariai asszonnyal találkozik, tisztában van a bűneivel. Mégis irgalmas hozzá. Fölemeli, jövőt ajándékoz számára. Fölemeli az embert, de elítéli a vétket: „Menj, de többé ne vétkezzél!” (Jn 8,11)

... fölemeli az embert.
 
Sokszor elgondolkodom: mit tenne Jézus ma, itt, közöttünk. Itt, a mi országunkban. Ahol egymásnak feszülnek az indulatok. Ahol az ember személyi méltóságát egymást túlkiabálva próbálják sárba tiporni. Amikor a jövőért valamiképpen felelősséget vállalni kívánókat gyalázni sokak számára hősi cselekedetnek számít a közvélemény előtt.

Miért kell szükségképpen ellenségnek tekinteni azt, aki másként gondolkodik a világról? Miért kell mérgezni a közhangulatot? Miért nem lehet logikusan érvelni? Miért kell álhíreket gyártani és terjeszteni? Miért nem tudjuk meggyőződéssel elfogadni, hogy az igazság tesz szabaddá minket? (Jn 8,32)

Sokszor úgy érzem, elszabadult a pokol. Hol vannak a kiegyensúlyozott és egyensúlyt teremteni képes személyiségek?

Először mindenkinek magába kell néznie,

önmagában kell rendet teremtenie. Önmagát kell őszintén elfogadnia. Önmagával kell kibékülnie.

És nem szabad elfelejtenie, hogy a másik ember is ugyanúgy az életre született, akárcsak ő.

Emberi logika szerint az élet nem más, mint adok-kapok sorozata. Ütésre ütéssel, sértésre sértéssel válaszolunk. Ha él bennünk Jézus lelkülete, akkor felül tudunk emelkedni a hétköznapok kisszerű, mégis halálosan mérgező stílusán. Ha tisztában vagyok azzal, hogy én magam is irgalomra szoruló, törékeny ember vagyok, akkor leszek képes arra, hogy magam is irgalmas legyek a másikkal szemben. Ha egymásban nem ellenséget látunk, hanem meglátjuk a másikban az embertársat, megváltozik körülöttünk a világ.

Eluralkodott ebben a világban a gőg. A beképzeltség. Az a tudat, hogy nekem jogom van ahhoz, hogy a másikat lesöpörjem a pályáról. Az a tudat, hogy én vagyok az úr élet és halál fölött.

Pál apostol figyelmeztetése időszerűbb, mint valaha:

„Újuljatok meg gondolkodástok szellemében,

s öltsétek magatokra az új embert, aki az Isten szerint igazságosságban és az igazság szentségében alkotott teremtmény.” (Ef 4,23–24)

S hadd hivatkozzam magára Jézusra: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: – Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21)

Nem a szép, hangzatos szavak, hanem az igazságból fakadó tettek fogják megváltoztatni a világot.

Kimondhatatlanul nagy a nyilvánosság előtt megszólalók felelőssége. Véleményformálókkal van tele a világ. De akik hatással vannak az emberekre, vajon tudatában vannak-e személyes felelősségüknek?

Mindannyian felelősek vagyunk. Ezért kérjük bizalommal:

„Uram, tégy engem a te békéd eszközévé,
ahol gyűlölet lakik, oda szeretet vigyek,
ahol sértés, oda megbocsátást,
ahol széthúzás, oda egyetértést,
ahol tévedés, oda igazságot…”