Mi az élet és mi a halál? Felfogni nem tudjuk. Próbálhatunk tudományos magyarázatokat keresni, és akkor töprenghetünk azon, hogy valami egyszerre csak lett, majd egy ideig tartott – és vége. S a kezdet és a vég között ott volt az, amit úgy nevezhetünk, hogy idő. És ott vagyok – és majd nem leszek – én.

Miért van mindez? Kiért van mindez? Értem kel föl talán a Nap? Értem rügyeznek, majd hajtanak ki a virágok? „Mit akar tőlem ez a titkos élet?” – kérdezhetjük Kosztolányival mindannyian.

Csanád Béla versében olvasom:

 

Havazik a cseresznyefák virága

szirmait söpri a szél

egy halott kéz feszül az életünkre

de minden újra él

egy halott arc mely fénnyé változott

az élet fejedelme

s egy szó a beteljesülésről

elindul a történelembe

(Új tavasz)

 

Húsvét az élet ünnepe. Jézus tanítványai üres sírt találnak. Bármennyire hihetetlen: azok, akik tanúi voltak – ki közelről, ki távolabbról – egy kegyetlen kivégzésnek, találkoznak Jézussal, a Mesterrel, akit bámulva követtek, akitől új országot vártak.

Nem az történt, amire számítottak. Jézus nem állította helyre Izrael országát.

A virágvasárnap még ujjongó tömegből dühöngő csőcselék lett, s a korábban hozsannázók azt üvöltötték: „Keresztre vele!”

...megkínozták, fölfeszítették (a szerző felvételei) 

 

Megtörtént. Elítélték, megcsúfolták, lecsupaszították, megkínozták, fölfeszítették. Meghalt és eltemették.

Kora reggel, amikor még sötét volt… asszonyok mennek Jézus sírjához. Az asszonyok mintha közelebb lennének az élet titkához. A születéshez és a halálhoz. Ahogy szokás, illatos olajakkal kellene megkenni az Úr halott testét. De üres sírt találnak.

A tanítványok is döbbenten veszik tudomásul, hogy Jézus nincs a sírban. A kő, amellyel lezárták, el van hengerítve. A halotti leplek ott vannak a sírban, de hol van, akit eltemettek?

A történet ismerős. A hét első napja van, a tanítványok félve-remegve együtt vannak abban a teremben, amelyben utoljára együtt étkeztek a Mesterrel, és ahol titokzatos szavak hangzottak el: Ez az én testem… Ez az én vérem…

Érthetetlen. És mégis valóság. Ebben a teremben megjelenik az Úr, akinek kivégzéséhez semmi kétség nem fér. Akit levettek a keresztről és akit anyja ölébe helyeztek. Akit eltemettek a sírba. Akinek halála kimondhatatlan fájdalmat és sötétséget jelentett.

Halála kimondhatatlan fájdalmat jelentett
 

Megjelenik az Úr, aki már többször mondta, hogy ne féljenek. Most is ez a bátorítás hangzik el: Békesség! Ne féljetek!

Pedig félnek. Megmagyarázhatatlan, ami velük történik. A halál megtapasztalása után az élővel találkoznak. Majd az elkövetkező időben többször is. Valóságosan. És küldetést kapnak: menjetek az egész világra, és

hirdessétek az élet örömhírét. Hogy az élet erősebb, mint a halál.

Nehéz eligazodni ebben a világban, ahol születünk és meghalunk. Nehéz, sőt lehetetlen felfogni, miért kell a béke és az élet szolgálata helyett pusztítani, rombolni, háborúskodni, gyilkolni. Hogyan van az, hogy a keresztények, akik hisznek az élet Urában, az Élet teljességében, képesek kivetkőzni önmagukból és képesek arra, hogy fegyvert fogjanak egymás ellen.

Megpróbáltunk magunknak új bábeli tornyot építeni. A kereszténységből szokásrendszert és hagyományt formáltunk, és elveszítettük személyes kapcsolatunkat a teremtő Istennel. A teremtés gondozóiból a teremtett világot magunknak kisajátító rablókká váltunk, ki ilyen, ki olyan mértékben. Megfeledkeztünk önzésünkben arról, hogy mindnyájan testvérek vagyunk.

Magunkba kell néznünk, nem mások lelkiismeretét vizsgálnunk.

Mit tettem én, mit tettünk mi itt, ebben a hazában, hogy emberibb, élhetőbb, testvériesebb legyen ez a világ? Nem csak fegyverrel lehet gyilkolni. Gyilkos lehet az embertelenné vált szó. Gyilkos a hazugság. Egymás lejáratásától csupán egy lépés, hogy fegyverekkel essünk egymásnak, és a szó fizikai értelmében is gyilkossá váljunk.

Ki az, aki közülünk képes életet teremteni? Egy katicabogár „előállítására” sem vagyunk képesek. Toronyházakat tudunk építeni, és félelmünkben építünk bunkereket is. Valami nagyon összekuszálódott ebben a békére, emberségre, igazi örömhírre vágyó világban.

Örömhírre vágyó világ

 

Jézus az élet örömhírét hozta közénk. Jézusban az az Isten jelent meg közöttünk, akiről nem egyszerűen megfeledkezünk, hanem sokszor tudatosan ki akarjuk iktatni a világból. És közben csalódottan, keserűen, halálra váltan mondjuk: Ha volna Isten, nem történne ennyi tragédia!

Megmagyarázhatatlan és felfoghatatlan, ami most történik. Rombolás, pusztítás, gyilkolás. Milliók válnak földönfutóvá.

Megszámlálhatatlan ember pusztul el ártatlanul. Hatalmi érdekek megpróbálják fölülírni az Élet Urának törvényeit.

Az Isten az embert szabadnak teremtette. Jézusban fölajánlotta mindannyiunknak az ő gyermekei szabadságát. Szabaddá akkor válunk, ha képesek vagyunk elhagyni önzésünket, és képesek vagyunk egymást testvérként elfogadni. Ugyanannak az Atyának vagyunk a gyermekei.

Félelem, reménytelenség és kiábrándultság telepszik rá nemcsak Európára, hanem az egész földkerekségre. Ebben a csalódott, félve-remegő, bezárkózni, egymástól elzárkózni akaró világban hangzik fel ma is a jézusi üzenet: Békesség! Én vagyok! Ne féljetek!

Merjük-e elfogadni az Élet Urát? Merjük-e rábízni magunkat Jézusra?

A béke a szívekben kezdődik

 

A béke: lehetőség. Feltételezi, hogy mi, önző emberek ne istenítsük önmagunkat, ne helyezze egyetlen nemzet se más népek fölé önmagát.

A háború a szívekben kezdődik. A béke ugyancsak.

Félelem telepszik ránk. Az „ember utáni csend” világának rémképe. Rajtunk áll, meghalljuk-e a föltámadott Jézusnak, az Élet Urának biztatását: Békesség! Én vagyok! Ne féljetek!

Nem elég meghallani Jézus üzenetét. Meg kell változnunk. Mert „boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni” (Mt 5,9)