Juhok, pásztor, gondoskodás, odafigyelés… Jézus magát pásztorhoz hasonlítja. Olyanhoz, aki törődik az övéivel (Jn 10,27–30). Olyan pásztor ő, aki ismeri azokat, akik rá vannak bízva. Szívügye, hogy élni tudjanak a rábízottak.
Ha kell, utánamegy az elveszetteknek. Nem hagyja, hogy elpusztuljanak.
Jézus hallgatói számára természetes volt, hogy a pásztorélet képeivel beszélt hozzájuk. Ismerték a zsoltárt is: „Az Úr nékem pásztorom, ínséget nem kell látnom. Zöldellő mezőkön terelget engem, csendes vizekhez vezet, és lelkemet felüdíti. Az igazság ösvényén vezet engem…” (23. zsoltár) Manapság pásztort és nyájat ritkán lát az ember, a városlakó számára elképzelni is nehéz. Erdélyi utazások alkalmával még rácsodálkozhatunk a domboldalon békésen legelő juhnyájra, amely mellett ott van a pásztor, aki vigyáz rájuk, aki gondját viseli a nyájnak.
Jézus ilyen. Jézus azt akarja, hogy akik vele voltak, akik megismerték az ő életét, megtapasztalták életet adó tanítását, s akik tanúi voltak annak, hogy bár megfeszítették, meghalt, eltemették, mégis feltámadt a halottak közül – az ő tanítványai menjenek az egész világra az élet örömhírével.
S az apostolok és a tanítványok a Lélek erejével valóban mentek az egész világra, és hirdették, hogy ő velünk van, a világ végezetéig.
Az apostolok munkatársakat választottak maguk mellé. A Lélek erejét hívták le rájuk. És az örömhír minden nehézség ellenére elterjedt, az emberek élete megváltozott, értelmet nyert. Az Isten országa, az igazságosság, a béke és az öröm országa (Róm 14,17) megkezdődött ebben a világban.
Az első keresztények házaknál ünnepelték Jézus halálát és feltámadását, a kenyértörést. (ApCsel 2,46) Az apostolok megbízásából jó hírben álló férfiakat választottak ki az ige és a kenyértörés szolgálatára. (ApCsel 14,23)
Pásztori szolgálatra rendelték őket. Ez a szolgálat hozzátartozik a Krisztust követő közösségek életéhez.
Gyermekkoromban csodálattal néztem föl a papokra, a lelkipásztorokra. Gyerekfejjel nem nagyon értettem, mi történik a templomban, de a közös ének, a szép ünnepek nagyon mélyen megérintettek. Nagy, felejthetetlen élmény volt, amikor először lehettem részese a szent lakomának, amelyben hitünk szerint valóságosan, titokzatos módon jelen van az az Úr, aki magát az élet kenyerének mondta. „Vegyétek, egyétek, ez az én testem!”
Megéreztem valamit abból, hogy ennek a szent ügynek elkötelezett, kézrátétellel kiválasztott és fölszentelt képviselői, szolgái vannak.
A lelkek pásztorai: akik nem csupán azzal törődnek, hogy tiszta, szép legyen a templom, és hogy ami ott történik, az rendezett és szép legyen. A lelkek pásztorai, akik a közösség, az egyház megbízásából, az apostoloktól áthagyományozott rendeltetésből nem csak ott állnak, amikor egy férfi és egy nő kimondja, hogy szeretetből házasságot akarnak kötni. Akik a betegeket a szent kenet szentségével megerősítik.
Kimondják a feloldozás szavait, Isten irgalmas jóságát jelenvalóvá téve.
Magam is pap lettem. Nem egyházközséget szolgáló pásztor, hanem szerzetes pap, aki fiatalokat tanítottam. Ünnepeken hirdettem az Isten igéjét. De el kellett telni számomra legalább két évtizednek ahhoz, hogy legyen bátorságom beszélni arról, mit jelent papnak lenni.
Odafigyelni a másik emberre, aki küzd önmagával, küzd az élettel.
Ott állni a másik ember mellett, akinek kimondhatatlan a fájdalma, amikor elveszíti valamelyik hozzátartozóját. Nem kioktatni a másik embert, de az Isten Igéjének erejével vigasztalni, bátorítani, utat mutatni. Megrázó élmény, amikor azt tapasztalom, hogy az Isten kegyelme éltető valóság, és nem az én okos tanításom, hanem az Isten Szent Lelke megváltoztatja a reménytelen helyzetben lévő ember életét, és életet ajándékoz neki.
A pap – a pásztor, a lelkipásztor – sokkal jobban az emberek figyelmének középpontjában áll, mint bárki más. Keresik az emberek az igazodási pontokat az életben. A pap olyan személy, aki nem a saját erejéből válhat segítővé, hanem az Isten kegyelméből. A pap, aki emberekkel, lelkekkel foglalkozik, nem pszichológus, nem orvos. Szükség van adott esetben a lelki a mentális problémákkal szakszerűen foglalkozó segítőre. A pap azonban más: az ő feladata, hogy
segítse élővé tenni a véges ember kapcsolatát a végtelen Istennel.
A pap nem egyszerűen hitoktató: a pásztori feladat, a pásztori szolgálat ennél sokkal több. Kell, hogy ismerje a rábízottakat, és a rábízottak is ismerjék őt.
Ferenc pápa Az Evangélium öröme kezdetű apostoli buzdításában figyelmeztet: legyen a lelkipásztornak igazi kapcsolata az emberek életével, ne pedig egy emberektől idegen struktúra képviselője legyen, vagy olyasvalaki, aki bezárkózik egy magukat kiválasztottaknak tekintő csoport falai mögé.
Észre kell vennünk, hogy emberek sokasága éhezi és szomjazza az igazságot. Jézus pedig azt mondja a tanítványainak: „Ti adjatok nekik enni!” (Mk 6,37)
Furcsa kesergésnek lehetünk tanúi itt, ebben a kereszténynek mondott Európában. Közel hat évtizedes papságom alatt számtalanszor hallottam a kérdést, miért van olyan kevés pap? Hosszan lehetne elemezni a problémát. Egyrészt föl lehet tenni a kérdést:
hol vannak a többgyermekes családok ebben a társadalomban? Másrészt eltűnődhetünk azon, vajon tényleg igényli-e a világ a lelkipásztorok szolgálatát?
Mert egy olyan világban, ahol az emberek nagy része nem óhajt tudomást venni az Istenről, idegenek azok az emberek, akiknek hivatása, hogy az Istenről beszéljenek.
Legyen bátorságunk szembenézni önmagunkkal: mi, európai keresztények hagytuk, hogy magával sodorjon bennünket ez a nagyon is világi világ. Mi, papok is sokszor inkább múzeumőrök vagyunk szép templomainkban, ahol őrizzük a hagyományokat, s kevésbé vagyunk elkötelezett, odaadó szolgálói a rászoruló embereknek. Feladatunk lenne, hogy ízt adjunk a világnak, és világítsunk a sötétségben. De ha a só ízét veszti? (Mt 5,13–14)
Mindig voltak, vannak és lesznek emberi gyengeségek. De mindig voltak, vannak és lesznek hősök, akikre föl lehet nézni, akik képesek megnyílni az Isten kegyelme előtt, és
képesek arra, hogy utánamenjenek az elveszetteknek, miként az evangéliumi pásztor.
Mindig voltak, vannak és lesznek, akik szenvedélyesen keresik és megtalálják az élet értelmét az Istenben.
Egymásra vagyunk utalva. A juhok pásztor nélkül csak kóborolnak. A pásztornak pedig a juhok nélkül értelmetlen az élete.
Egy szétesőben lévő, békétlen világban az élő közösségeknek nagyobb a szerepük, mint valaha. Egy reményvesztett, jövőt nem látó társadalomban hittel, reménnyel, egymást elfogadó szeretettel kell jelen lennie annak a közösségnek, amelynek Krisztus a pásztora. Ez azonban csak akkor valósulhat meg, ha mindannyian, egy szívvel-lélekkel figyelünk arra az Úrra, aki mindnyájunk pásztora, és tápláló legelőre akar vezetni mindannyiunkat.
