Van visszaút. Van bocsánat. Van megbocsátás. Van remény.
A tékozló fiú példázata az evangéliumok egyik klasszikus története (Lk 15,1–3,11–32). Mélységesen emberi. Nincs ember, akinek valamilyen módon ne lenne köze hozzá. Mindannyiunkat megérint. A szövevényes, bonyolult emberi élet mélységeivel találkozunk. Szó van egy apáról és két fiáról. Általában csak az otthonról kiszakadó, a saját útját járni kívánó fiúról szoktunk beszélni: mintha ő állna az elbeszélés középpontjában. Majd elgondolkodunk az apa magatartásán, aki kész visszafogadni a vele szembeforduló fiút.
A másik, az otthon maradó fiúról nem nagyon szoktunk beszélni.
Mondhatnánk, mindennapos történet. Előbb-utóbb minden családban előfordul, hogy a felnövekvő gyermek úgy gondolja, nincs szüksége arra, hogy otthon gondoskodjanak róla. Elege van már abból, hogy be van zárva, úgy érzi, kiszolgáltatott. Kiszolgáltatott az otthoni szokásoknak, hagyományoknak, életmódnak: ez mind egyre idegenebb a számára. A fiú felnőtt. Saját életét akarja élni. Szembefordul az apjával, akihez eddig igazodnia kellett. Add ki, ami nekem jár, add ide az örökségemet, és a magam életét élem!
Alighanem mindannyian találkoztunk ilyen helyzetekkel. Sokan saját életükben tapasztalták meg, mit jelent, amikor a fiú hátat fordít a családnak, hírt sem kapnak róla. Legföljebb üzenetet, hogy küldjetek pénzt…
A példázat leírja a családjából önként kiszakadó fiú kalandjait is. Kicsapongó életet él, költekezik, azt gondolja, övé a világ. Majd egyszerre csak rádöbben arra, hogy semmije sincs. Elfogy a pénze. Otthontalanná válik. Rádöbben, hogy a régi otthonában még a szolgáknak is jobb élete van, mint neki, a maga nagy önállóságában.
Érdekes ellentmondás: minél függetlenebbé válik, annál kiszolgáltatottabb lesz.
A nagy függetlenségben, önállóságban elkezdi gyötörni az éhség. A fizikai éhségnél sokkal kínzóbb a szeretet utáni kimondhatatlan, fájó éhség. Magára maradt.
Az apa is szenved. Vár. Alighanem szívét-lelkét beleadta, hogy törődjön a fiával, aki pedig – az apa számára érthetetlen módon – hátat fordított neki.
Bár van neki otthon másik fia is, többet gondol arra, aki otthagyta,
hogy a saját életét élje.
Vissza kellene menni, érzi egyre jobban a tékozló fiú. Merjek? Nem merek… De mégis: fölkelek, és kimondom, vétkeztem ellened… hűtlen voltam… bocsáss meg nekem.
Megteszi, bár nagyon nehéz lehet. Nehéz elismerni, elfogadni, hogy önfejűsége nem az igazi boldogság útjára vezette. Aki otthontalanná vált, újra otthon szeretne lenni. De vajon visszafogadnak-e?
Apja már messziről meglátja, hogy jön az elveszettnek hitt fiú. Örömében felöltözteti, lakomát rendez, gyűrűt húz az ujjára: teljes jogú családtagnak tekinti, nem törődve azzal, hogy mit tett. A lényeg: visszajött. Elveszett, de újra megkerült.
Ott van a másik fiú, akire kevésbé szoktunk figyelni. Neki is feszültsége támad az apjával.
Ennek a csavargónak most mindent? Nekem pedig, aki itt vagyok, semmit?
Irigység? Féltékenység? Igazságérzet?
Hosszasan elemezhetnénk az apának és két fiának kapcsolatát. Elfogadják-e egymást? Hol van a családi békesség?
Valamennyien otthonra vágyó emberek vagyunk. Mindannyiunkban ott él a vágy, hogy függetlenek legyünk. De valamikor el kell jutnunk annak a felismerésére, hogy ha úgy gondolom, elegendő vagyok önmagamnak és önmagamban, akkor végem van. Értelmetlenné, üressé, embertelenné válik minden.
És el kell jutnom annak a felismerésére is, hogyha tudok megbocsátani, azzal nem csak a velem szembefordulóval teszek jót. A megbocsátás az én lelki békességemet is visszaadja és megerősíti.
Hol van az én helyem ebben az elbeszélésben? Alighanem mind a három szerephez valamiképpen közöm van. A legegyszerűbb, amikor én vagyok a tékozló fiú, és megmozdul bennem valami: és ki merem mondani, hogy vétkeztem. Bár egyre inkább abba az irányba mozdul a világ, hogy tedd nyugodtan, ami neked jónak látszik. Hagyd ott mindazt, ami valamiképpen megköt! Érvényesülj! Valósítsd meg álmaidat, önmagadat!
Eszembe jut Madách filozofikus költeménye, Az ember tragédiája. Ennek lényeges mondanivalója, hogy ha az ember elfordul az Istentől, és önerejére támaszkodva kezd élni, mindig elbukik.
Eszembe jut József Attila egyik versének, a Láttam Uram, a hegyeidet… kezdetű Isten című költeménynek néhány sora is: „Az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik, / S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban / ott állsz az utjuk végén.”
A tékozló fiút hazaváró atya képe sejlik föl számomra ebben a versben.
De közben ott az egyre égetőbb a kérdés is, nem vagyok-e féltékeny a másikra? Én, aki hűséges voltam, kell, hogy elviseljem, hogy másnak, aki hátat fordított mindannak, amihez én hűséges voltam, jobb lesz a sora? Hányszor hallottam a megjegyzéseket: Mit keres ez itt, a mi templomunkban? Ha tudná az atya, hogy kik járnak ide…
Van-e bennem igazi nagylelkűség, testvériség, hogy megbocsássak? Vajon van-e jogom ahhoz, hogy az Isten irgalmasságát elvitassam attól, aki vissza akar térni hozzá?
Térjetek meg! – figyelmeztet bennünket Jézus mindennap. (Mt 3,2) És: Bocsássatok meg egymásnak, hogy nektek is megbocsássanak. (Lk 6,37)
Szent Benedek ezt mondja szerzeteseinek:
Isten irgalmassága felől kétségbe soha ne essél! (Regula 4,7)
Ne gondoljuk, hogy a megbocsátás csak az Istenben hívő ember számára volna feladat. Hozzátartozik mindenkinek a lelki békéjéhez, aki szeretne emberi módon élni. S ha tudunk megbocsátani, szinte váratlanul kitárul fölöttünk az ég. Megtapasztalhatunk valamit abból, hogy mindig van remény. Megérezhetjük, hogy van értelme az életnek. Megsejthetjük, hogy a szeretet soha el nem múlik.
