Jézus kijelentéseinek sorozatával találkozunk Lukács evangéliumának 6. fejezetében (Lk 6,39–45). Hasonlatok, példázatok. Nem elvont gondolatmenetek, hanem mellbevágó kijelentések. Szemléletesek. Sokszor hallottuk őket, mégis mindig újnak tűnnek. Pontosabban: még mindig feladatot jelentenek számunkra. Mindennap.

Az első: Vak vezet világtalant… Szólásként él tovább nyelvünkben. Látónak kell lenni. Ismerjük a szállóigévé lett kijelentést A kis hercegből: jól csak a szívével lát az ember. Látásunkat sok minden el tudja homályosítani. Köd vagy szakadó eső, porvihar – vagy akár a vakító fény. Szükségünk van a fényre. Minden a fény felé törekszik. Nyissuk meg szemünket a megistenítő fénynek! – mondja Szent Benedek.

...hagyom-e, hogy elvakítsanak? (A szerző felvételei)
 
Emberek vannak bízva ránk. Lelkiismereti kérdés, hagyom-e, hogy elvakítsanak, vagy vigyázok, vigyáznom kell az érzékeimre, hogy jól lássak és megbízható lehessek mások számára. Félti, mint a szeme világát! – szoktuk mondani. Vigyáznom kell a szemem világára, mert ha elvakulok, nem veszem észre a körülöttem leselkedő veszélyeket.

Nem nagyobb a tanítvány a mesterénél – olvassuk. De van-e mesterem? Vagy a saját fejem után megyek?

Nemzedékek fölhalmozott, összegyűjtött bölcsessége áll rendelkezésünkre. Odafigyelek rá?

Vagy beképzelt vagyok, és úgy gondolom, nincs szükségem tanításra – és nincs szükségem arra sem, hogy tanuljak. Pedig az előttünk járók, ha nem rendelkeztek is olyan technikai eszközökkel, mint amilyenekkel mi el vagyunk halmozva, életük útját járva megtapasztalták, hogyan kell és hogyan lehetséges konfliktusokat feloldani, az élet legkülönbözőbb és legváratlanabb helyzeteiben helytállni.

Historia est magistra vitae – a történelem az élet tanítómestere. Szokták mondani, hogy más kárán tanul az okos. Vannak, akik hozzáteszik: az ostoba a sajátján sem.

Van-e mesterem, akire fölnézhetek?

Példaképem, akinek vonásait szeretném a saját életemben megjeleníteni. Mester, tanító: Jézus és a tanítványok kapcsolatát érdemes újra meg újra végiggondolni. Sokszor nehéz elfogadni a tanítót és a tanítást. Kemény beszéd, mondják a tanítványok, amikor Jézus az Élet kenyerének mondja magát (Jn 6,60). De aztán rádöbbennek: Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi tenálad vannak. (Jn 6,68)

Elfogadni a tanítást
 
Miért látod meg a társad szemében a szálkát, a magadéban meg nem veszed észre a gerendát sem? Csak akkor van erkölcsi alapom a bírálatra, a kritikára, ha magammal szemben tudok kritikus lenni. Ha észreveszem a gyöngeségeimet. Ha rádöbbenek az esendőségemre. Vajon kész vagyok-e arra, hogy

előbb saját magamat formáljam, s csak azután próbáljak kritikát megfogalmazni. Szükség van arra, hogy legyen józan önismeretem.

Hasznos lenne – hadd használjak megint egy szólást –, ha a saját házam előtt söpörnék. Különösen is időszerű ez, amikor sokan e világi hatalom megszerzésére törekednek.

A fát gyümölcseiről lehet megismerni. Rossz fa nem terem jó gyümölcsöt. Jó volna, ha tevékenységünk, életünk nem meddő, hanem termékeny, gyümölcsöző lenne.

Sík Sándor írja Ments meg Uram című versében:

A virágtalan, gyümölcstelen ágtól,
A meddőségtől, lanyhaságtól,
A naptalan és esőtelen égtől:
Ments meg Uram a szürkeségtől!

A kertész tudja, hogy törődni kell a fákkal. Metszeni, a kártevők ellen permetezni. Tudja, hogy szükséges a napfény, kell az éltető víz. A legjobb, a legnemesebb csemete is elpusztul, ha rossz a föld, ha nem kapja meg a szükséges tápanyagot, ha nem megfelelő a környezete. „Arra rendeltelek, hogy munkátokkal gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt” – figyelmezteti Jézus a tanítványokat. (Jn 15,16)

„A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember pedig a rosszból rosszat hoz elő. Hisz a szív bőségéből beszél a száj.” Ki a jó ember? Ki a rossz ember? Nincs olyan ember, aki valamiképpen ne sóvárogna a jó után. Csak sokan vannak, akik nem találják a hozzá vezető utat. Egyáltalán nem mindegy, kik vesznek körül. Nem mindegy, milyen a társadalom. Nem mindegy, van-e kultúránk:

a kultúra gondozást, törődést feltételez.

Nem mindegy, van-e emberképünk.

Rá kellene döbbennünk arra, hogy aki csak magával törődik, aki csak magát keresi, az nem találja meg, sőt – elveszíti önmagát. De ha kész arra, hogy – miként a Mester, Jézus – odaadja az életét másokért: családjáért, hozzátartozóiért, a rászorulókért, az megtalálja azt. (Vö. Mt 10,39)

Mindannyian kihívások előtt állunk. Egy emberibb, békés élet megteremtése a feladat. Ha beleoltattunk Krisztusba, aki hitünk szerint „az út, az igazság és az élet”, nem fogunk világtalanul botorkálni az életben.

Jámbor szöveg, szép tanítás, de elszállt fölötte az idő, mondják sokan. Igaz, hogy változik a világ. Amióta világ a világ, mindig változik. Van, ami kimegy a divatból, van, ami fölött eljár az idő. Összezsugorodott a földgolyó: ami a másik oldalán történik, azonnal megtudjuk, vagy akár látjuk is. Ugyanakkor ki is tágult a világ. A tudás megszerzésének lehetőségei elképzelhetetlen mértékben kitárultak.

A legkisebb faluban is ott lehet a nagyvilág. De ezzel a fejlődéssel nem járt együtt, hogy tisztább lenne a szívünk.

Indulataink, érzéseink nem különböznek több ezer évvel ezelőtt háborúskodó elődeink világától.

Bár nem vagyunk annyira beszorítva a térbe, időnk ugyanúgy múlik, a csillagok járása nem változott. És bár talán több időnk van arra, hogy éljünk – a létfenntartás küzdelmei kevesebb energiát kívánnak manapság, mint évezredekkel korábban – az élet értelmének kérdése ugyanúgy gyötri az embert.

A Krisztusban hívő ember számára megerősítés Jézus tanítása. „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim soha el nem múlnak.” (Lk 21,33)