A feltámadás utáni elbeszélések közül számomra az egyik nagyon megrendítő a kételkedő Tamás apostolról szóló történet (Jn 20,19–31). Együtt vannak a tanítványok az utolsó vacsora termében, húsvétvasárnap este. Félnek. Jézus ekkor váratlanul megjelenik közöttük. Az a Jézus, akinek az asszonyok reggel a sírját üresen találták. Az a Jézus, akinek üres sírja miatt le akarták fizetni a főpapok az őröket, akiket a sírhoz állítottak. Az üres sír miatt megvesztegetési kísérletre is hajlandók voltak, akik valamiképpen részesei voltak Jézus kivégzésének.
Az a Jézus jelenik meg az utolsó vacsora termében, aki szinte észrevétlenül a csalódott, reményvesztett tanítványok mellé szegődött útitársnak, azokhoz, akik Jeruzsálemből hazafelé tartottak Emmauszba, s aki az írásokat magyarázta nekik. Akivel olyan jó volt együtt vándorolni, bár útközben nem ismerték fel őt. Csak akkor, amikor betért hozzájuk, és kezébe vette a kenyeret.
Tamás ekkor nem volt együtt a tizeneggyel. Nem tudom, miért nem volt velük. Talán még a többieknél is jobban félt? Nem mert velük lenni? Vagy úgy gondolta, hogy az érdekes kalandnak, aminek részese lehetett, amikor Jézussal együtt jártak, a kegyetlen kivégzéssel egyszer s mindenkorra vége. De hallotta, hogy Jézus megjelent. Elbeszélték neki. Tamásnak kevés, hogy beszéltek róla a társai, akikkel együtt követte Jézust. Nem elég. Amit mond, nagyon is emberi: Nem hiszem. Ha magam nem látom a szegek helyét, ha magam nem tapintom meg, nem hiszem.
Tamás apostol magatartása nagyon is érthető. Annyi mindent beszéltek és beszélnek az emberek: kinek higgyek? Csak ha magam megtapasztalom, akkor mondhatom, hogy igen… valóban én is láttam. Akkor talán elmondhatom másoknak is.
Ősi filozófiai alapelv, hogy semmi sincs a gondolkodásomban, az intellektusomban, ami valamiképpen ne lett volna már jelen az érzékelésben. A közvetlen érzékelés, a tapasztalás szükséges ahhoz, hogy fogalmakat tudjunk alkotni, és ítéletet mondhassunk, véleményt formálhassunk.
Tamásról úgy szoktunk beszélni, mint a kételkedőről. Tamáskodik, mondjuk arról, aki valamit nem akar elhinni. A hitetlen Tamás…
Tamás alighanem valamennyiünk életét példázza. Mennyi mindent megtanultunk, elolvastunk, meghallgattunk – és az életünk ettől még nem változott meg.
Személyes tapasztalásra van szükségünk. Arra, hogy magunk közvetlenül átéljük a találkozást.
Beszélhetek a napfelkelte vagy a napnyugta csodájáról annak, aki még sosem látott igazi napfölkeltét, vagy még sosem bámult bele önfeledten a horizonton eltűnő napkorongba…
Közvetlen élményre van szüksége minden embernek. Ezért mondja Tamás: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!”
Egy hét múlva ugyanott, az utolsó vacsora termében ismét együtt vannak a tanítványok. Most Tamás is ott van. Jézus ugyanúgy megjelenik közöttük, és személyesen megszólítja Tamást: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!”
Tamásból felfakad a vallomás: „Én Uram, én Istenem!”
Az életünk egyik legmélyebb titkáról van szó. Személyes kapcsolat nélkül nincs igazi hit. Lehetséges, hogy sok mindenről van tudásom, de az önmagában nem elég. Sok kritika éri az egyházakat, az egyházak híveit – s ez a kritika igen sokszor jogos. Mert attól, hogy megmutatom magam a templomban, és szépen hangzó vallásos kijelentéseket teszek, még nagyon messze lehetek attól, amit úgy nevezünk, hogy hit. Szigorúan megtarthatom a parancsokat, az előírásokat – ez egyszerűen fegyelem vagy szokás kérdése. Azt is mondhatnánk tudálékosan, hogy így szocializálódtunk. Ez a társadalmi elvárás.
Ez azonban önmagában még nem elegendő. Amint Tamásban megvolt a vágy, hogy személyesen megtapasztalhassa, valóban él az Úr, ugyanúgy kell, hogy bennünk is ott legyen a vágy, hogy szeretném, ha személyes tapasztalásom, személyes élményem lenne a vele való találkozásról.
Ha a kisgyerek nem tapasztalta meg, hogy a papája elkapja, ha földobta, hiába mesélek neki arról, hogy ne félj, úgyis el fognak kapni. Személyes tapasztalatra van szüksége.
A kételkedést és a bizonyosság keresését senki nem tudja kihagyni az életéből. Van ember, akiben
a kételkedés közepette jelenik meg, hogy „talán mégis”. És egészen természetes, hogy a magát hívőnek valló emberben is olykor fölmerül a kétség: „talán mégsem”.
Egész életemben keresnem kell az életem értelmét. Nem elégedhetek meg egyszerűen azzal, hogy mások mondták: „Láttuk az Urat!” Miként Tamásnak, nekünk magunknak is közel kell kerülnünk hozzá, hogy kimondhassuk: „Én Uram, én Istenem!”
Rónay György így fogalmaz: „A hit végül is kegyelem dolga; és vannak, akik kezdettől végig olyan rendíthetetlen, végérvényes adományul kapták meg ezt a kegyelmet, mint János, akit az Úr kiváltképpen szeretett. De van, aki a kétely ellenében küzdi ki a hitét, és azt is mondhatnám, hogy van, aki a kételyben:
kérdéseket tesz föl, hogy válaszolnia kelljen rájuk, hogy választ kelljen keresnie, választ kelljen kicsikarnia
rájuk; minden válasz újabb kérdés küszöbe, és minden kérdés újabb válasz lépcsőfoka. Van, aki így építi ezt a lépcsőt, amelyen egyre följebb törekszik önmagában, hogy végül kiérjen önmagából a világosságra.” (Zakeus a fügefán – részlet)
Húsvét ünnepe a halálról és az életről szól. Arról, hogy a sötétségből a világosságra juthatunk. A halálból az életre. A soha el nem múló fényre. Bár kételyeink végigkísérik életünket, a személyes megtapasztalás, a feltámadt Úrral való kegyelmi találkozás erősít bennünket, és arra bátorít minket is, hogy bizalommal és hittel kimondjuk: „Én Uram, én Istenem!”
