„Mi van túl minden tarkaságon?
Világon, virágon, ruhákon?…”

(Zöld, piros, sárga, barna)

Babits örök emberi kérdést fogalmaz meg. Mi, akik szeretnénk, ha kiszámítható lenne minden, ha pontosan tudnánk, mi micsoda, ki kicsoda, szeretnénk mérni a mérhetetlent, szeretnénk a dolgok mélyére látni. A felszín mögött a lényeget. Tipikus jelenet: a kisgyerek kinyit a szobában vagy a konyhában minden elérhető ajtót, félrehúz minden függönyt, mert valami van mögöttük. S ami mögöttük van, az a titkok világába tartozik. A titkot, a misztériumot pedig föl kellene tárni.

A láthatatlant láthatóvá tenni. A sejtésből szeretnénk bizonyosságra jutni.

Mi van túl? – Mi mindannyian valamiképpen „innen” vagyunk, ezen az oldalon, az emberi élet kiszámíthatatlan, sokszor sötét, mélységekkel, kilátástalan vermekkel teli valóságában.

Látunk, hallunk, ízlelünk, érzékelünk, s közben rohan velünk az idő. Honnan és hová? Mit akar tőlem ez a titkos élet? – kérdezzük mi magunk is, újra meg újra. És egyre nyugtalanabbul, ahogyan múlik az élet. Az időnk mulandó. Mi magunk is mulandók vagyunk. Vagy mégsem?

Magunk is mulandók vagyunk (a szerző felvételei)
 
Jézus maga mellé veszi három tanítványát. Úgy érezzük, ők a kiválasztottak között is kiválasztottak. Pétert, Jakabot és Jánost. Azt a hármat, akik bár nagyon különböznek egymástól, mégis valamiképpen szorosan Jézushoz tartoznak. Őket viszi be Jairusnak, a zsinagógai elöljárónak a házába, ahol sírnak-zokognak, mert halálán van egy kislány. Nem: már meg is halt talán. Ők tapasztalják meg, ők hallják meg Jézus életet adó szavait: Kislány, mondom neked, kelj föl! (Mk 5,41)

Most egy magas hegyre viszi fel őket (Lk 9,28b–36). Fölmenni a hegyre erőfeszítést jelent. El kell szakadni attól, ami odalenn van. Fáradságos dolog feljutni a csúcsra. Akinek van hegycsúcsélménye, aki feljutott akár saját erejéből, akár technikai segítséggel igazi magasságra, megtapasztalta, milyen más a világ onnan föntről. Amíg lenn vagyok, zavaros, zűrös minden. Nem látom az összefüggéseket. Sok minden gátolja a tiszta látást. Sűrű erdő, magas fal, gyűlölködő emberek sokasága…

Nem látom az összefüggéseket... 
 
Odaföntről azonban minden más. Úgy érzem, kékebb fölöttem az ég. Lehet, hogy a szél csípősebb, lehet, hogy elgémberednek az ujjaim a hidegben, a látvány mégis mindenért kárpótol. Leírni nem lehet, amit az ember a hegycsúcson átél. Meg tudja változtatni az életét.

Jézus fönn van a hegyen a három tanítvánnyal. Az elbeszélés szerint elváltozik előttük. Ragyog. Ruhája fehér, mint a hó. És megjelenik nekik Mózes és Illés. Az a Mózes, aki a törvényt a hegyen az Istentől kapta. Fenn, a hegyen. Fényes felhőben (5Móz 5,4). És az az

Illés, aki a Kármel hegyén tanúskodott arról, hogy az Úr az Isten, nem pedig a bálványok,

akiknek a Baal papjai mutattak be áldozatokat. (1Kir 18,39)

Az ószövetség két nagy alakját Jézus kortársai ismerték. Hiteles tanúk ők az Istenről. Ott vannak most a tanítványok szeme láttára a Mesterrel, akiről még tulajdonképpen nem tudják, ki is ő. Nem tudják, de valamit megsejtenek belőle. S amikor a jól szerkesztett elbeszélésben megszólal az Isten szava: „Ez az én szeretett fiam, őt hallgassátok”, akkor olyan élményben van részük, amely átjárja egész valójukat. Péterből fölfakad a kijelentés: „Jó nekünk itt lenni!”

...átragyog az istenség fénye
 
Hol jó nekik? Jézus közelében. Annak a Jézusnak a közelében, akin átragyog az istenség fénye.

Fölteszem magamnak a kérdést: hol vagyunk? Lenn, a mélyben? Fönn, a hegyen? Sokszor azt érezzük, nagyon nem jó nekünk itt lenni. Nem találjuk a helyünket. Sokszor kimondhatatlan magányosságot érzünk. Kilátástalanságot, reménytelenséget, jövőtlenséget.

Jézus azonban hozzánk is szól: „Jöjjetek utánam!” (Mk 1,17) S valamiképpen – ha keresztények vagyunk – megindulunk, hogy kövessük őt. De vajon készek vagyunk-e arra, hogy fölmenjünk vele együtt a hegyre?

Jézus nem csak a Tábor hegyére megy föl. Fölmegy a Golgotára is. A Tábor hegyén nagyon jó volt a három tanítványnak. De a Golgotára vajon készek vagyunk-e fölmenni ővele? Mert Jézus ezt is mondja: „Ha valaki követni akar, vegye föl naponta keresztjét…” (Lk 9,23)

A Golgotára vajon készek vagyunk-e fölmenni ővele?
 
A kereszténység kemény hegymenet, ha komolyan vesszük. De ha fölérünk, elrendeződnek a dolgaink. Ha nem a saját dicsőségünket keressük, hanem Jézussal együtt megyünk, akkor megtapasztaljuk, hogy jó vele lenni. Még ha életünk kemény óráiban sokszor úgy érezzük is, mintha magunkra volnánk hagyva.

Ugyanez a három tanítvány, Péter, Jakab és János a Getszemáni-kertben a vérrel verejtékező Jézus mellett nem volt képes arra, hogy egy órát is virrasszon vele (Mk 14,32). Pedig ott fönn, a hegyen milyen jó volt vele lenni!

Jelen van életünkben ez a feszültség: fönn és lenn. Vele, az ő közelségében. Máskor meg magunkra maradva, nélküle.

Jó vele lenni a dicsőségben. De irtózunk a szenvedéstől.

Végül azonban, reménytelenségük ellenére, mert a kereszthalál minden reményüket szertefoszlatta, végül mégis győzedelmeskedik az élet. Úr lesz a halál fölött.

Vajon egy testvérgyilkosságtól véres világban, a pusztulástól való félelemben elhagyott-e bennünket az Úr? Vagy nem az történik inkább, hogy mi fordulunk el tőle? Saját érdekeinket, önző, gőgös életünket mindenek elé helyezzük, és közben teljesen összezavarodik körülöttünk a világ?

Fölmenni Jézussal a hegyre – hogy elrendeződjenek a dolgaink. Fölmenni Jézussal, vele együtt,

keresztet hordozva, vele együtt szenvedve: van-e bátorságunk hozzá?

Keressük, keresnünk kell a megoldást békétlenségünkre, megoldást a világ feszültségeire, megoldást az élet kilátástalanságaira.

Kell, hogy meghalljuk, amikor Jézus hív bennünket: Jöjjetek föl a hegyre!

Kell, hogy tisztában legyünk azzal, hogy saját, önző érdekeink hajszolása nem hoz békét. Fel kell menni Jézussal együtt a Golgota hegyére.

Kell, hogy ne feledkezzünk meg az első tanítványok tanúságtételéről, akik a reménytelenségük ellenére megtapasztalták az üres sírt, és életük árán is hirdetni tudták: az élet erősebb, mint a halál. Krisztus él. Jó nekünk az ő közelében lenni.