Amikor Jézus megkezdi működését, a Genezáreti-tó partján két bárkát lát vesztegelni. Beszáll az egyikbe, Péterébe, és onnan tanítja az embereket. Utána megkéri Pétert, a halászt, evezzen be a mélyre. Nem ismerik még egymást. Jézus szól, vessétek ki a hálót halfogásra. Sok halat fognak, szakadoznak a hálók. Péter megérez valamit: aki beszállt hozzá a hajójába, rendkívüli ember. Valami titokzatos erő működik általa. Menj ki tőlem, kéri Jézust! Bűnös ember vagyok. (Lk 5,8)
Jézus ezeknek a mesterségükhöz jól értő embereknek azt mondja: Jöjjetek, én emberhalásszá teszlek titeket. (Lk 5,10) Ők otthagyják a hálókat, a bárkát. Nem tudják még, hogy kit követnek. Nem tudják, mi rejlik a titokzatos megfogalmazás mélyén: emberek halászává teszlek titeket. Ennek ellenére mennek Jézussal,
otthagyják azt, amihez értenek, otthagyják a biztos megélhetést, és követik őt.
Vele vannak, látják csodáit, hallják a tanítását. Egészen új világ jeleit tapasztalják meg. Gyógyításokat, olyan tanítást, amiről azt mondják, kemény beszéd, és már-már ott akarják hagyják. Ám amikor Jézus megkérdi tőlük: Ti is el akartok hagyni? – akkor Péter így válaszol: Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak. (Jn 6,67–68)
Amikor Jézus arról beszél, hogy szenvednie kell, hogy meg fogják feszíteni, Péter az, aki ellenkezik: Uram, ilyen nem történhet veled!
Jézus keményen rászól: Távozz tőlem.
Nem Isten tervei szerint gondolkodsz. (Mt 16,21–23)
Péter az, aki az utolsó vacsorán, amikor Jézus a tanítványok lábát megmossa, szinte magából kikelve mondja: Az én lábamat meg nem mosod soha! Jézus csak annyit válaszol: Ha meg nem moslak, semmi közöd nincs hozzám. Péter hevesen reagál: Akkor ne csak a lábamat, a fejemet, a kezemet is. (Jn 13,8–9)
Ugyanez a Péter fogadkozik, hogyha mindenki elárulja Jézust, ő akkor sem fogja cserbenhagyni. S a nagycsütörtökről nagypéntekre virradó hajnalban, mielőtt a kakas megszólal, mégis háromszor képes arra, hogy megtagadja Őt: Nem ismerem ezt az embert!
Milyen is Péter kapcsolata Jézushoz? Sokszor eltűnődtem ennek az indulatos, nagyon is hús-vér embernek a reakcióin. Képes lelkesedni a Tábor hegyén: Ha akarod, csinálunk itt három sátrat! Képes ellenkezni, amikor Jézus a sorsáról beszél. A Getszemáni-kertben, amikor Jézus halálfélelemben gyötrődik, János is, Jakab is, Péter is elalszik. Amikor Jézust elfogni jönnek, ismét előbb cselekszik, mint gondolkodik: kardjával levágja az egyik szolga fülét.
Majd távolról követi a Mestert, nincs közvetlenül mellette. De valami mégis mélyen hozzá köti. Keserves sírásra fakad, amikor a főpap udvarában háromszor elkövetett tagadása után megszólal a kakas. (Mt 26,74)
Bevégeztetett, Jézus meghalt. Hogy Péter látta-e, nem tudjuk. János apostol ott állt a kereszt tövében. Péter valahol távolabb lehetett.
De amikor az üres sír hírével jönnek húsvét hajnalán az asszonyok, a
Magdalai Mária Péternek viszi a hihetetlen hírt, akkor Jánossal együtt lélekszakadva rohan, hogy maga is lássa.
Jánosról mondja az evangélium (az evangélista, János apostol vallomása ez): Látta és hitt. (Jn 20,6–8)
Este együtt vannak a tanítványok. Csak Tamás hiányzik. Péter is ott van, amikor Jézus megjelenik bátorítva őket: Békesség nektek! Egy héttel később megismétlődik ez a találkozás, Ekkor már Tamás is ott van. A tapasztalás nyomán erősödik a bizonyosság. Tamás már ki tudja mondani: Én Uram, én Istenem! (Jn 20,19–31)
Nem lehet egyszerű megérteni, elfogadni ezt a találkozást. A teljes bizonyosságtól, a meggyőződéstől még távol vannak a tanítványok. Jézus ezért többször is megjelenik számukra.
Néhányan együtt vannak a Genezáreti-tó partján. Péter mondja a társainak: Megyek halászni. Eddig Jézus nyomában jártak. De hol van most a Mester? Amikor először találkoztak vele, az ő szavára otthagyták a biztos megélhetést, otthagyták, amihez értettek, otthagyták a halászmesterséget. Most, ebben a nagy bizonytalanságban jó volna ismét valami biztosat tudni.
Mintha vége lenne annak a szép kalandnak, ami kegyetlen kivégzéssel ért véget, ők pedig csalódtak, kiábrándultak, talán úgy érzik, hogy megszégyenültek az emberek előtt. Most Péter határozottan mondja: megyek halászni. Vissza a biztos megélhetéshez. Vissza a régi mesterséghez, amihez értett. A többiek ugyanúgy érezhetik át a helyzetet. Ezért mondják: mi is megyünk veled.
S ekkor Jézus ismét találkozik velük. Ott áll a parton. Nem ismerik föl. Egész éjjel hiába fáradoztak. Szól: vessétek ki a hálót. S a hálók szakadozni kezdenek a tömérdek haltól. Rádöbbennek: Az Úr az!
A parton, ahol Jézus együtt étkezik most a tanítványokkal,
Péternek háromszor fölteszi a kérdést: Szeretsz-e engem? Annak a Péternek, aki háromszor megtagadta Őt.
Péter háromszor válaszol: igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged.
Ekkor kapja Péter az egész életre szóló feladatot: Legeltesd juhaimat. (Jn 21,1–19)
Mi magunk is benne vagyunk ebben a történetben, Jézus földi élete után kétezer évvel. Bennünket is megszólított, elhívott, kit így, kit úgy. Feladatot kaptunk. Életünk tele van csalódásokkal. Sikertelenségekkel. Ne tagadjuk: sokszor reménytelen vállalkozásnak érezzük Jézus követését. Amikor intézményeink emberi gyengeségeink, tagadásaink miatt hiteltelenné válnak, akkor nemritkán úgy érezzük, hogy semmi értelme ennek az egésznek. Legföljebb múzeumőrök vagyunk szép templomainkban, de
az igazi szolgálat szelleme hiányzik belőlünk.
Jó volna visszamenni, eltűnni az emberek között.
Jézus azonban, aki él, aki föltámadott, váratlanul bennünket is megszólít. S fölteszi a kérdést: komolyan gondoltad, hogy hozzám tartozol? Vajon tényleg ellene mondtál-e a sátánnak, e világ nagyon is istentelen kísértéseinek? Sodródsz az árral? Amikor a Szentlélek ajándékának pecsétjét kaptad, kitörölhetetlenül a lelkedben, vajon igazán engedted, hogy átjárjon az Isten Lelke? A tőle kapott adományokat az emberek javára használtad?
Természetes, hogy néha elcsüggedünk. De vegyük észre, hogy Jézus, akiről sokszor úgy gondoltuk, hogy csupán az evangéliumok mesekönyvi hőse, valóságos személy, aki él, aki velünk van, és aki számít ránk.
Pétertől kérdezte meg, attól a Pétertől, aki képes megtagadni Őt: Szeretsz-e engem?
Legyen nyitott a szívünk, és amikor bennünket kérdez, legyen meg bennünk a készség, hogy igaz hittel válaszoljuk: Uram, Te tudod, hogy szeretlek téged!
