Mária szavai bennünket is figyelmeztetnek, miként a szolgákat a kánai menyegzőn: amit mond, azt tegyétek. Jézus nem kíván semmi rendkívülit, csak azt, amire képesek vagyunk. Az ő szavára átlényegül a világ, de szükség van a mi közreműködésünkre is.

Az Isten szeretett Fia a vétkesek sorába beállva, az alámerítkezés bűnbánati szertartását vállalva életünk megváltoztatására hív. Benne megtapasztalják az életük terheit cipelő emberek: velünk az Isten, aki meggyógyítja a beteg világot.

Ha nem hagyunk helyet Istennek, magunkat űzzük ki az általa rendezett világból. Az emberi béke-törekvések csődöt mondanak. A fegyverkezési verseny ma a világ legjobb üzlete. Valódi béke akkor lesz, ha hajlandók vagyunk magunk megváltozni, a Krisztus által adott mérték szerint.

Mária hosszú útra kelt, hogy megossza az új élet fogantatásának örömét rokonával, Erzsébettel. Vajon mi észrevesszük-e életünkben a találkozások, a látogatások örömét? Saját terheinket cipelve tudunk-e örömhírt mondani egymásnak?

A Jordánhoz tóduló, izgatott várakozásban égő tömeg a kérdéseire egyszerű választ kap: szolidaritás, becsület, tisztesség. Béketeremtés, az élet vállalása, a gyermekek nevelése, a betegek gyógyítása, a szomorkodók megvigasztalása, az elesettek szolgálata.

Amikor az emberiség kiszolgáltatottabb a Mammon hatalmának, mint valaha, az Úr ma is fölragyog a sötétségben mindazoknak, akik várják őt. Az ég és a föld, Isten és az ember találkozik, megkeményedett szívünket kitárjuk, hogy megújuljunk gondolkodásunk szellemében.

Ünnepnapjaink, régi szép adventi szokásaink vásárivá üresednek. Eszközeink tökéletesednek, a célok azonban egyre homályosabbak. Amikor a céltalan rohanásban elmagányosodva magunkba zárkózunk, jusson eszünkbe: Jézus ma is szállást keres, befogadást a szívünkbe.

Jézus országának mindenki polgára lehet, aki örömhírét elfogadja, törekszik az igazságra, a békére és az örömre. Abban a világban, amely a hatalom birtoklását tartja fontosnak, mindnyájan hozzájárulhatunk, hogy őszintébbek, igazabbak legyenek az emberek.

Őszidőben, s életünk alkonyán fogékonyabbá válunk az elmúlás gondolatára. Semmilyen emberi alkotás nem örök, mégis vágyakozunk arra, hogy ne pusztuljon el minden. Jézus el nem múló igéi az önfeláldozás útján vezetnek az örökké tartó életre.

Az előnyös látszat kedvéért hajlamosak vagyunk becsapni akár önmagunkat is. Az álságos szerepjátszás, a képmutatás megmérgezi kapcsolatainkat, tönkreteheti közösségeinket. Hazugságra építeni életet, családot, társadalmat nem lehet.

Halottak napja táján keményebben érint meg saját mulandóságunk ténye. Jézus azt akarja, hogy embertársunkat úgy szeressük, mint önmagunkat. Az ő rendelései szerinti élet az egyetlen mód, ami az elveszett Paradicsom után sóvárgó ember számára megnyugvást jelenthet.

Elment az Asszony, aki nem játszott szerepet, aki egyformán önmaga volt a belga királyné társaságában vagy tihanyi szomszédasszonyokkal beszélgetve. Néhai köztársasági elnökünk hű társa, támasza. Az elesetteket határon innen és túl anyai jósággal segítő ember.