Jézus tanítványai alighanem csodálkoztak, amikor hallották, kiket mond Jézus boldognak, és kikre mondja: Jaj nektek! (Lk 6,17;20–26) Nekünk, mai keresztényeknek komolyan kell vennünk Jézus szavait.
Nem a szegénységet dicséri. Nem az éhezőket vigasztalja. Nem is a síróknak mond megnyugtató szavakat. S nem is arról szól, hogy örülni kellene, ha gyűlölettel találjuk szembe magunkat.
Első olvasatra, a felszínen talán lehet így értelmezni. De a mélyben másról van szó.
Jézus azt szeretné, ha minden a maga helyére kerülne.
Azt szeretné, ha az Isten teremtette rend helyreállna a világban, az emberek között.
Ne gyűjtsünk kincseket a földön (Mt 6,19): mi az, amit az ember magával visz a sírba? Mi az, ami az ember életét valóban gazdaggá, értelmessé teszi? Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni a mennyek országába (Mt 19,24). Sokan úgy értelmezték Jézus szavait, hogy az egyház földi hatalmának, gazdagságának megerősítését szolgálná, hogy Jézus boldognak mondja a szegényeket. A szegény nyugodjon bele a helyzetébe, majd megkapja jutalmát odaát, a mennyek országában.
Jézusnak a gazdagságról megvan a maga nagyon határozott felfogása. Nem a szegénység dicsérete az evangélium, hanem a földi kincsekhez való ragaszkodásnak az elítélése. A gazdagokra mondott határozott kijelentés, a „Jaj nektek, gazdagok!” segít abban, hogy jól lássuk Jézus szándékát.
A szomorúság, a sírás önmagában nem érték. Nem forrása a boldogságnak. De a sírás, a szomorúság ellenére lehetséges a boldogság.
Sírástok nevetésre fordul: ha valóban a helyünkön vagyunk, ha merünk szolgálni igaz szívvel,
ideig-óráig tartó sírásunk nem teheti tönkre az életünket.
És önmagában annak sem lehet örülni, ha nem fogadnak szívesen bennünket az emberek. De oda kell figyelni, mikor érdemes emelt fővel elviselni az emberek gyűlölködését: akkor, ha Jézushoz ragaszkodunk. Akkor, ha vannak elveink, ha van értékrendünk, amelynek alapja, forrása az a Jézus, akiben az Isten jelent meg számunkra emberi alakban. Azért a Jézusért, aki békét akar ajándékozni a világnak, olyan békét, amelyet a világ nem képes megadni (Jn 14,27), azért a
Jézusért érdemes vállalni az üldöztetést, a megvetést.
Ha nem simulunk bele a mindent relativizáló, mindent viszonylagosnak tekintő, érdekelvű korszellembe, ma is találkozhatunk bőséggel meg nem értéssel, hátrányos megkülönböztetéssel, sőt a világ egyre több részén kemény üldöztetéssel.
A boldognak mondott élethelyzetekkel szemben ott vannak a határozottan elítélt jelenségek. Jaj nektek! – mondja Jézus. Jaj, a gazdagoknak. Jézus nem arról beszél, hogy ne használjuk föl ennek a földnek, ennek a világnak az adottságait. A talentumokról szóló példázat nagyon is hangsúlyosan állítja elénk a felelősséget. A mi saját felelősségünket (Mt 25,14–30).
A ránk bízott lehetőségeket föl kell használnunk. De nem tarthatjuk meg magunknak: életünknek az ad értelmet, ha másokért élünk.
A gazdagságról Ferenc pápa szavait idézem: „Az a pénz, amelyik nem szolgál, az öl!”
Gyilkosnak tartja – joggal – a mások megnyomorításából származó gazdagságot. (Az Evangélium öröme 57–58.)
Ne örüljünk? Ne legyünk felszabadultak? Kérdés, hogy mi az örömünk forrása. Ha az, hogy bekebelezzük ennek a világnak a javait, és öntelten többre tartjuk magunkat másoknál – ez az önelégültségből fakadó öröm távol áll az igazi kereszténységtől. Keserűen csalódnak mindazok, akik e világ örömeitől, gyönyöreitől várják a boldogságot.
Mennyien keresik az első helyeket! (Lk 14,10–20) Az apostolok között is voltak, akiket megkísértett a karrierizmus, és előkelő hely után vágyakoztak a mennyek országában. Ne keressük az első helyeket! A tekintély, a címek, a rangok, a kitüntetések semmit sem érnek. A temetési menetben a koporsó előtt díszpárnára helyezett kitüntetéseknek már semmi értelmük. Annak van értelme, ha igazi szolgálatra emlékeztetnek, amit az emberekért tettünk.
Mennyien vannak, akiket addig, amíg valaki tekintélyes hivatalt tölt be, barátok, hódolók serege vesz körül. Amint azonban véget ér a hatalom, eltűnnek az addigi barátok. Valahol olvastam:
„Barátot pénztelenségben, gyermekedet öregkorodban ismered meg!”
Jézus szavainak – a boldogmondásoknak és a fenyegető jajkiáltásoknak – el kell gondolkoztatniuk bennünket. Ez azonban kevés. Ezeknek a kijelentéseknek a hátterében Jézus határozott értékrendje mutatkozik meg. S nem lehet elég korán megismerkedni ezzel az értékrenddel. Feladata minden szülőnek, minden iskolának, hogy jó időben bevezesse a gyermeket abba az értékrendbe, amely világossá teszi, hogy a világ nem körülöttünk forog.
És jaj azoknak, akik önös érdekből, hatalmi törekvésből el akarják törölni azt a rendet, amely tőlünk függetlenül létezik. A nap akkor is fölkel, ha esetleg megszavazná a parlament, hogy bizonyos napokon ne keljen föl.
Hittel kellene élnünk. Hitből kellene élnünk. Tudom, hogy
a hit adomány, kegyelem. Mindennap meg kell küzdenünk érte.
A nap mindennap fölkel. Ha hátat fordítok neki, állandóan árnyékban járok. Ha van bátorságom, hogy feléje tekintsek, akkor enyém lesz az élet világossága. (Jn 8,12)
