Ahogy múlnak az évek, évtizedek, úgy gyűlnek az évek hordalékai: emléktárgyak, ajándékok, feljegyzések, jegyzetfüzetek, vázlatok: nincs szívem kidobni őket.
A legtöbb valóban fölösleges: valamikor örültem neki, vagy hozzátartozott a munkámhoz, mint például a diákjaim osztályzatát tartalmazó papírlapok, gondosan összegyűjtve, borítékba, dobozba téve. A közelmúltban egész véletlenül kezembe került egy tanári zsebkönyv. Nem az enyém, de valahogyan hozzám került. Egy évig engem is tanított már rég elköltözött tulajdonosa.
1950-től szerepelnek benne diákok, magam is ismertem nem egyet közülük. Az utolsó évfolyam, amely ebben megtalálható, éppen a mi osztályunk előtti társaság. Megelevenednek nevek, arcok, helyzetek, történetek. Annak, aki nem ismerte őket, nem mond semmit ez a kis notesz. Nekem azonban sokat jelent: régi ismerősök, barátok, híres emberek, ki-ki a maga sorsával. Néhányan még élnek közülük. A legtöbben azonban már meghaltak.
Találtam ebben a noteszban egy érdekes kis nyomtatványt.

Órarend: ki lehet tölteni, mikor, milyen napon milyen óra lesz. Ami azonban igazán érdekes, az a hátlapja. Amolyan reklám ez a kis lap, a győri Dobos drogéria fotószaküzlet reklámja. A következő szöveget olvasom rajta: „Diákok! Az életünk legkedvesebb s legderűsebb évei a diákévek. Minden perc felejthetetlen emlék, különösen, ha azt megörökítjük. Ezért – tanuljatok meg fényképezni, örökítsetek meg mindent, ami nektek kedves, barátaitokat, most, mikor még lehet – mert az idő gyorsan múlik, s később pótolni már nem tudjátok. Mindenkit megtanít fényképezni a Dobos drogéria fotószaküzlet, Győr, Baross út 99. Jelszótok legyen: aki fényképez, rossz ember nem lehet.”

Régi fotók… Diákkoromban kaptam szüleimtől karácsonyra egy fényképezőgépet. Diáktársaimról sok felvételem van. Nem mondhatnám, hogy művészi fotók, de jó ránézni: együtt voltunk kirándulni, játszottunk, gyerekek voltunk… Sokan már csak az emlékeinkben élnek.
Családi archívumunk megbecsült darabjai voltak azok a fényképalbumok, amelyeket szüleim megismerkedésüktől kezdve gondosan készítettek, úgy számolom, hatvanhét éven keresztül. Báli, esküvői képek, gyerekek, utazások, találkozások – számtalan emlék, segítenek fölidézni ezek a képek háborút, nyaralást, nagyszülőket, unokákat.
Nagyot változott azóta a világ. Az apró fekete-fehér képeket kezdték fölváltani a színes fotók. Manapság sok ember zsebében, kezében az okostelefonon gyűlik a rengeteg felvétel. Régebben egy találkozásnál, amikor gyerekekről vagy unokákról került elő a szó, gyakran lehetett hallani: „Nézd, véletlenül éppen nálam van a tárcámban néhány kép, hadd mutassam meg…”

Érdemes eltűnődni, miből áll az élet. A tanári zsebkönyvben ott vannak a nevek, mellette az osztályzatok, tartalom, helyesírás, külalak… A polcunkon vagy valamelyik fiókunkban ott lapulnak a régi fényképek, amelyek osztálytalálkozókon előkerülnek, és újra mintha gyermekké válnánk. Vagy akik már nincsenek közöttünk: Nézd, ő volt a te dédimamád… Apám, ahogyan a valóságban sosem láttam: lóháton, katonaruhában – ez volt a világháború.
Élmény, találkozás, történet, esemény: mindenkinek megvan a maga élettörténete. S az én élményeimből áll össze az életem. S ha meg tudjuk osztani egymással az élményeinket, a mi élményeinkből áll össze a mi életünk. A mi történelmünk. A mi élményeink, a mi életünk „hordaléka” az, amit úgy hívunk, hogy jelen. Ami most van. És az utánunk következő nemzedékek számára egyáltalán nem mindegy, mit tudnak elmesélni a szülőkről, a nagyszülőkről, egykor volt tanárokról.
Az emberi emlékezet az élet egyik csodája. De jó volna, ha tiszta volna az emlékezetünk! De jó lenne, ha volna bátorságunk őszintén elbeszélni mindazt, ami történt velünk, mindazt, amit átéltünk!

Sok mindent őriznek a fényképek. Diákkoromból egy fényképen ott van az akkori igazgatónk, aki éppen a futballbajnokság kezdőrúgását végzi. Arról nincs fényképem, hogyan vitték el a karhatalmisták teherautóval, s hogyan verték félholtra. De, amikor találkozunk, öregfiúk, akkor beszélünk róla: elevenen él bennünk, ami akkor történt. Életünk részévé vált. Ma úgy mondanánk, hogy a „virtuális fényképalbumunkban” ott van, felejthetetlenül. Ahogy ott vannak a bakonyi kirándulások vagy felszabadult játékaink élményei is.
Dobos mester szövege jut eszembe, biztatásul, hadd idézzem még egyszer: „Örökítsetek meg mindent, ami nektek kedves, barátaitokat, most, mikor még lehet – mert az idő gyorsan múlik, s később pótolni már nem tudjátok.”
Bármilyen furcsán hangzik is talán sokak számára: ebből lesz a történelem.