Jézus körül embertömeg van. Szólni akar hozzájuk. A part lejtős, a víz felől jól lehet beszélni. Megkéri az egyik halászt, vigye egy kicsit távolabb a parttól a bárkájával. Az emberek látják, hallják őt. Ő is látja, kikhez beszél. Tanít. Majd befejezi a tanítást. Simon – aki később a Péter, a Szikla nevet kapja – teljesíti Jézus kérését, bár nem nagyon érti.

Jézus azt kéri tőle, evezzen a mélyre, és vessék ki a hálót.

Péter ért a mesterségéhez. Tudja, hogy hol és mikor érdemes halászni. Jézus nem halászember. Feltételezhetjük, hogy Názáretben inkább a kézművesmesterséget sajátította el: József ács volt. A názáretiek nem vízparton élnek. Nem halászok. Amikor a názáreti zsinagógában Jézus felolvas, utána az emberek egymástól kérdezik: kicsoda ez? Nem az ács fia?

Jézus most a vízről tanít. Aki járt a Genezáreti-tó partján, maga előtt látja ezt a jelenetet. Evezz a mélyre! – mondja Péternek. A halászmesterséghez értő ember csodálkozik. Meg is jegyzi: Egész éjszaka fáradoztunk, és nem fogtunk semmit! Mi értelme volna most, nappal halászni, ha eredménytelen volt az éjszaka? De valamiért mégis teljesíti Jézus kérését. „A te szavadra!” – mondja. A te szavadra kivetem a hálót. (Lk 5,1–11)

Jézus most a vízről tanít. (A szerző felvételei)
 
Valamiért bizalmat érez Jézus iránt. Talán megsejtett valamit a tanításából? Megérezhette, hogy nem mindennapi ember ül az ő bárkájában?

Alig bírnak a halászok a zsákmánnyal. Segítségre van szükségük, hogy a halakkal teli bárkával boldogulni tudjanak. Szakadoznak a hálók. A bárka pedig majdnem elsüllyed.

Mélyen megérint engem a hozzáértő halász, Péter kijelentése: „A te szavadra!” Ha más mondaná, nem vetné ki a hálót. De ha a Mester, ha Jézus mondja…

A szónak ereje van. A szó sosem önmagában él. Nem mindegy, ki az, aki mondja.

És egyáltalán nem mindegy, hogy mit mond.

Napjainkban, mai világunkban felhígultak a szavak. Alig találni olyan embert, akinek a szavára adni lehet. Hiteltelenné váltak a kijelentések. Kiüresedtek a mondatok. S hiányoznak a szavakat hitelesítő, megbízható személyiségek.

Mindannyian keressük életünk értelmét. Sokszor keserves élményünk, hogy hiába fáradoztunk, hiába gyötrődtünk, nem fogtunk semmit. Eredménytelen a munkánk. Kicsúszik a kezünk közül az idő: évek, évtizedek szinte pillanatok alatt elteltek, és ott vagyunk még mindig, ahol voltunk, pedig micsoda terveink, milyen reményeink voltak.

Szeretnénk, ha nem hiába fáradoznánk.

Olyan jó volna látni munkánk eredményét. Ha nem is a beteljesedését, de legalább annyit, hogy nem volt értelmetlen, amit idáig tettünk.

Az idő múlik. De a múló időben föl kell ismernünk a számunkra adódó lehetőséget: Jézus a mi bárkánkba is beszáll. Érdemes volna jobban odafigyelni rá, még akkor is, ha úgy érezzük, hogy nem közvetlenül hozzánk beszél. De mégis ott van velünk. És – bár nem számítunk rá – megszólít bennünket is: „Vessétek ki a hálót halfogásra!”

Képesek vagyunk-e mi, mai emberek, itt, a mi hazánkban meghallani a felszólítást? Tudunk-e odafigyelni őrá, akit sokan nem szívesen fogadnak. Akit a saját szülőföldjén, a saját városában megpróbáltak letaszítani a meredek szikláról, mert kellemetlen volt a jelenléte.

Evezz mélyre! (A szerző felvételei)
 
Jézus mondja ma nekünk is: „Vessétek ki a hálót!” Rajtunk áll, megbízunk-e benne. Vagy hagyjuk, hogy pusztába kiáltott szó legyen az Ő felszólítása? Hagyjuk, hogy történjék, ami történik körülöttünk, a világunkban, de mi magunk nem mozdulunk? Pedig itt van az idő!

Fel tudjuk-e ismerni Jézust, aki velünk van az idők végezetéig? Érezzük-e a felelősséget, hogy megmozduljunk az Ő felszólítására, vagy másra várunk? Hamis próféták ígérgetéseire figyelünk-e, vagy annak a szavára, akiben hitünk szerint velünk az Isten?

A halfogásnak, a nem várt eredménynek, amiről az evangélista beszámol, szimbolikus jelentése, jelentősége is van. A halász, Simon rádöbben arra, hogy

olyan erő van jelen, amely megrendíti. Amelynek megtapasztalása arra készteti, hogy felismerje: ő bűnös ember.

Jézushoz képest ő tulajdonképpen senki…

Mindnyájunknak fel kell ismernünk: nem mi vagyunk az urai ennek a világnak. Ugyanakkor nem szabad sodródni, nem szabad reményt vesztve tengődni, hanem tenni, cselekedni kell. Nem mindegy azonban, hogy kinek a szavára. Hiteles szavakat kell keresnünk. Be kell engednünk az Istent az életünkbe. Jézus be akar szállni a mi bárkánkba. Jézus azt akarja, hogy mi magunk tanúi lehessünk az Ő hiteles tanításának. És azt akarja, hogy amikor hozzánk szól, amikor bennünket megszólít, vonakodás nélkül teljesítsük a kérését. Merjünk egy kissé eltávolodni a parttól, merjünk a mélyre evezni. És legyen bátorságunk szavára kivetni a hálót.

Ha elfogadjuk Jézust, ha megbízunk benne, ha életünket merjük Őrá bízni, ha valóban befogadjuk Őt, akkor átalakul az életünk. Nem számít, hogy eddig hiába fáradoztunk. Az Ő szavát követve értelmet nyer az életünk.

De önmagában kevés az, hogy egyszer odafigyelünk rá. Miként a halászok tették, követnünk kell Őt. Vele együtt kell járni az életünket.