Elmúltak az ünnepi napok. Várakozásokkal, találkozásokkal, sok helyen régi hagyományok fölelevenítésével. Emlékezetes marad a betlehemi pásztorok útra kelése, akik a sötétségben felragyogó fényességben a béke örömhírét hallották. Bátorítást: ne féljetek! S mertek útra kelni, és úgy találtak mindent, ahogyan hallották. Emlékezetes a napkeleti bölcsek hódolata: messziről kelnek útra, csillagot követnek, látni akarják az újszülött királyt. Útközben megkérdik, hol kell születnie a Messiásnak. Betérnek Jeruzsálembe, tudós csillagászokat hívat magához Heródes, az uralkodó. Hatalmát félti: ha megtalálják a bölcsek, jöjjenek vissza, hogy ő is fölkereshesse… Jelentést vár, mint ahogy ez a történelem során annyiszor megtörtént, amikor hatalmukat féltették és féltik e világ urai.
Kicsoda is ez a Jézus, aki nélkül nincs igazi karácsonyi ünnep?
Jézusban megjelenik az Isten. A háromkirályok ajándékai jelképes ajándékok: aranyat, tömjént és mirhát visznek. Aranyat, ami a királynak jár. Tömjént, amivel kifejezik tiszteletüket az Isten előtt. És mirhát, mintegy jelezve a rá váró szenvedést és halált.
Az evangélisták az események után, évtizedekkel később írják le saját élményeiket és a hagyományban élő történeteket. Nem riporteri hűséggel, hanem tükrözve az első keresztények, az első tanítványok továbbélő, eleven hitét.
Ez jelenik meg a Jézus bemerítkezéséről szóló evangéliumi elbeszélésben is (Lk 3,15–16., 21–22).
A nép feszülten vár: századok, évezredek várakozásának megfogalmazása ez. El kell jönnie a Messiásnak.
El kell jönnie annak, aki ezt az emberek által szétzilált világot kibékíti az Istennel, a Teremtővel, aki ura mindeneknek.
Ott, a júdeai sivatag szélén, a Jordán partján gyűlnek össze az emberek, ahol János bemeríti őket a Jordán vizébe, mintegy jelezve, hogy meg kell tisztulni, meg kell változtatni az életet. S amint a halak ott, annál a gázlónál nagy tömegben visszafordulnak, mert megérzik, hogy ha továbbúsznának, az egyre sósabbá váló folyó vízében elpusztulnak, ott történik ez a jelképes esemény. Eddig és ne tovább: tessék visszafordulni! Tessék megváltozni, mert különben lehetetlenné válik az élet – ezután nincs más, csak a pusztulás.
Mi is történik tulajdonképpen? Jézus – akiben az Isten látható formában közösséget vállal az emberrel, Jézus – Mária és az ács, József fia, ahogy beszélnek róla az emberek – kimegy a Jordánhoz, hogy miként a többiek, ő is bemerítkezzék. Neki nincs szüksége arra, hogy megtisztuljon. Bár emberségében kísértéseket kellett kiállnia a pusztában, ahol próbára tette őt a Sátán. Miután ellene mondott a kísértőnek, az evangélista szerint
„vadállatok közt élt és angyalok szolgáltak neki” (Mk 1,13): az elveszített Paradicsom rendje veszi őt körül.
Az Isten országának izajási jóslata válik valóra: együtt lakik farkas a báránnyal… (Iz 11,6)
János, a keresztelő beszél arról, hogy majd utána jön valaki, aki hatalmasabb őnála. Akinek a saruszíját megoldani sem méltó ő, akihez az emberek sokasága jön a Jordánhoz.
Most itt van. Beteljesedett az idő. Nem akárki van itt. Bemerítkezik a Jordánba, és megnyílik az ég. Galamb formájában megjelenik Isten Szent Lelke. És szózat hallatszik: Ez az én szeretett fiam. Őbenne telik kedvem.
Az evangélista megfogalmazza az első tanítványoknak, Krisztus első követőinek élő hitét. Jézus nem egyszerűen egy a számtalan ember közül. Ő az, akire vártak. Ő a Messiás. Ő az Isten Fia.
Az a Jézus, aki gyógyít, aki örömhírt hoz a szegényeknek, szabadulást a foglyoknak, aki felszólítja az embereket, hogy változtassák meg az életüket, az a Jézus az Üdvözítő. Miként megsejtettek valamit a betlehemi pásztorok a tapasztalható valóság mögött, miként a napkeleti bölcsek megsejtették, hogy a Betlehemben született kisgyermekben velünk az új élet királya, most
az életük terheit, bűneit cipelő emberek megtapasztalják: Jézusban velünk az Isten!
Ez az én szeretett fiam… Mennyi gyöngédség van ebben a kijelentésben! S ott van a ki nem mondott, de minden emberben élő vágy: bárcsak én is ezt hallhatnám az Atyától!
Ez a kijelentés elhangzik még a Tábor hegyén is, amikor a kiválasztott három apostolnak, Péternek, Jánosnak és Jakabnak Jézus meg akarja mutatni a tapasztalható valóság, a felszín mögött létező teljességet. Amikor – az evangélista elbeszélése szerint – színében elváltozott előttük. (Mt 17,1–8)
Aki járt a Szentföldön, a Jordánnál, láthatta, hogy ezen a helyen, ahol a hagyomány szerint az evangéliumban elbeszélt esemény megtörtént,
számtalan ember bemerítkezik a Jordán vízébe. Elevenen él a hagyomány. De vajon élő-e az elköteleződés?
Aki utánam akar jönni, vegye föl keresztjét és kövessen engem! – mondja Jézus a tanítványoknak. (Mt 10,24; Lk 9,23)
Kihívás ez mindannyiunk számára. Jézus elkötelezett életet kíván mindenkitől, aki tanítványa akar lenni. Nincs kereszténység vállalás, szolidaritás nélkül. A Jordánnál megtapasztalt jelenet nem hagyhat közömbösen bennünket. Ha vállaltuk a keresztségben, hogy ellene mondunk a sátánnak, akkor azt is vállaltuk, hogy közösségben vagyunk azzal a Jézussal, aki azért jött, hogy meggyógyítsa ezt a beteg világot. Vajon elfogadjuk-e a bennünket is gyógyítani akaró Krisztust? És kérdés, égető, időszerű a kérdés: vajon mi, akik Krisztushoz tartozónak valljuk magunkat, úgy vagyunk-e jelen az emberek között, hogy sebeket gyógyítunk és a szétszóródottakat egybegyűjtjük? Vajon gyógyító-e a mi jelenlétünk? Vajon kedve telik-e bennünk is a Mennyei Atyának?
