Lukács evangélista írásának legelején biztosítja olvasóját, hogy bár sokan leírták már az eseményeket, most ő is szükségesnek tarja, hogy rögzítse mindazt, ami történt. Gondosan utánajárt mindennek, hogy Teofil, akit néven nevez, meggyőződjön arról, hogy hiteles a történet. (Lk 1,1–4;4,14–21)
Jézusról van szó, akiről a tanítványok, az apostolok úgy érezték, beszélniük kell. Nem hallgathatnak arról, amit láttak, amit hallottak, amit tapasztaltak, aminek ők, maguk közvetlen tanúi voltak.
„Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk” – mondja Péter és János az Apostolok cselekedeteinek könyvében. Annak ellenére mondják ezt, hogy a főtanács tagjai megfenyegetik őket, hogy ne beszéljenek Jézusról. (ApCsel 4,20) János apostol pedig első levelét így kezdi: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és amit a kezünkkel tapintottunk:
az élet Igéjét hirdetjük nektek. Igen, az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla,
és hirdetjük nektek az örök életet.” (1Jn1,1–2)
Tudjuk jól, hogy a szónak ereje van. Újra és újra szembe kell néznünk azzal a kérdéssel, vajon szavunknak van-e hitele? A kimondott és a leírt szó erejét a hitelessége adja. Vajon a valóság és az írott vagy kimondott szó összhangban van-e?
Hitelét vesztették a szavak. Kiüresedtek a mondatok. Üresen csengenek hosszú szónoklatok. Megbízhatatlanná válik az egyik legnagyobb emberi kincs, a nyelv. A nyelv, amely közösséget teremtő és megtartó erő.
Amikor egy alkalommal nyelvünk mai állapotáról kérdeztek, a következőket válaszoltam: A Valóság kimondására hivatott a nyelv. Az az érzésem, hogy nyelvünk egyre messzebb kerül attól, hogy a valóságot mondja ki. János evangéliumának első mondata: Kezdetben volt az Ige. Minden általa lett. (Jn 1,1) A legigazibb közlés ez, amikor
a Teremtő önmagát közli, önmagát mondja ki. A Valóságot. A teljességet.
Nyelvtudósok, az anyanyelv védői aggódva beszélhetnek arról, miként fordul ki önmagából az a nyelv, amelynek a segítségével birtokba vettük a világot. Tükörképe a nyelv a társadalomnak, jellemző a nyelvhasználat az egyes emberre. Egy szétesett ország lelkiállapota sajog mai nyelvünkben. Hiányzik az egyenes beszéd, miként hiányoznak az egyenes tekintetek is. Vagy csak nagyon ritkán találkozunk velük.
Mellébeszélünk: nem az igazat mondjuk, elrejtjük önmagunkat a szavak mögé, ahelyett, hogy mernénk közölni, kimondani legbelsőbb önmagunkat. Értékét veszítette már szinte minden: nem vesszük komolyan az életet. Bocsánat helyett „bocsika”, „bocsi” hangzik, ugyanakkor vaskos trágárságok bizonyítják – még a parlamentben is, ahol felelős emberek felelős vitájára volna szükség –, hogy mennyire elsekélyesedtek az emberi kapcsolatok.
A Teremtő önmagát közli. A teljességet. (A szerző fotói)
Amikor eladó az egész világ, nincs szükség a szép szóra. Pontosabban: most volna igazán nagy szükség arra, hogy minden kimondott és leírt szavunk igaz legyen, jó és szép.
Amikor nincs idő arra, hogy meghallgassuk a másik ember örömét vagy bánatát, lebénul a nyelv. Amikor bizalmatlanná válnak az emberek, elfordulnak egymástól, elrohannak egymás mellett: mintha fölöslegessé vált volna a nyelv. Ha egyre kevesebben tudják kimondani, hogy „édesanyám”, s
ha nacionalistának bélyegzik azt, aki kimondja, hogy „édes hazám”, akkor „édes anyanyelvünk” keserűvé válik.
Amikor a politika hatalmi harccá válik a közjó szolgálata helyett, kivesznek a társadalomból az igaz ügy, az ember ügyének képviselői – a szószólók.
Meg kellene tanulni jó szót szólani. Emberi tartás nélkül, az élet tisztelete nélkül csak üres halandzsa minden beszéd. Emberségre kell tanítani először a gyermekeket – kell, hogy legyenek igaz emberek, akik képesek igaz emberségre tanítani. Az igaz ember nem tud hazudni. Tévedni mindenki képes, de álságos, aki szándékosan téveszti meg a kimondott vagy leírt szóval a másik embert. Emberségünkhöz tartozik a nyelv. Miként anyához a gyermek.
„Az Úr Lelke van rajtam. Fölkent engem és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabaddá tegyem az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje.” (Iz 61,1–3)
Jézus hozzáfűzi: Ma beteljesedett az Írás.
Jézusban az emberiség Megváltót kapott. Olyan példát és jelet, amely mellett közömbösen elmenni nem lehet. Akár hívőnek vallja magát valaki, akár nem, az igazság és a hazugság kérdése elől nem tud elmenekülni. Az Isten szava szent, s ahogy a Zsidókhoz írott levélben olvassuk, „élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, (…) és megítéli a szív gondolatait és szándékait.” (Zsid 4,12)
Amikor az Igéről beszélünk, nem egyszerűen a nyelvről van szó. Többről.
Az életről. A teremtésről. A felelősségről. Arról, hogy vajon befogadom-e az igazságot?
És arról, hogy amikor szólok, szavaimmal az életet szolgálom-e.
Az Ige testté lett és közöttünk lakott – olvassuk János evangéliumában. Isten Igéje, amelyben önmagát mondja ki és közli számunkra az Isten, maga az élet. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. (Jn 1,4)
Vajon hagyjuk-e, hogy átalakítson bennünket az Isten élő, éltető Igéje? S vajon tudunk-e tanúskodni arról, hogy hazugsággal nem lehet emberibbé tenni az életet? Az igazság az, ami szabaddá tesz minket. (Jn 8,32)
