Váratlan látogató… Vannak még, akik emlékeznek azokra az időkre, amikor váratlanul megszólalt a csengő, furcsa ballonkabátos emberek jelentek meg az ajtóban, valamiféle igazolványt felmutattak és akiért jöttek, egyszerűen elvitték. Az otthon maradók pedig kétségbeesve sírtak, mi lesz ezután…
Vannak helyzetek, amelyekre felkészülni nem lehet. Jön egy vihar, kidönti a fákat, letépi a háztetőt… Jön hirtelen egy fertőző betegség, ledönt a lábunkról, és keresztülhúzza a számításainkat.
... kidönti a fákat (a szerző fotói)
De van, amire föl lehet készülni. Nemcsak lehet, föl is kell. Az evangéliumban olvassuk, hogy ha tudná a gazda, mikor jön a tolvaj, nem hagyná őrizetlenül a házát. (Mt 24,42–44)
Jézus többször is beszél a készenlétről, a virrasztásról. Beszél a találkozásról.
Jól ismerjük a virrasztó szüzek példázatát. Vannak okosak és vannak balgák. Az okosaknak van olaj a lámpásukban. A balgák nem számítanak arra, hogy kifogyhat. És váratlanul megjön a vőlegény…
Ismerjük a virrasztó szüzek példáját
Benne élünk a múló időben. Én magam nem voltam katona, de katonaviseltek elbeszéléseiből jól tudom, milyen kellemetlen a váratlan riadóztatás. És azt is, hogy mit jelent várni a kijelölt katonaidő végét. Legendákat mesélnek a centiméterről, amelyről naponta levágtak egy darabot, és izgatottan, feszülten várták, hogy elfogyjon, hogy véget érjen, és hogy eljöjjön a várva várt szabad élet.
Hányszor kellett vizsgáznom életemben! Az iskolás vizsgadrukk már a múlté. Vajon sikerül-e? Átmegyek-e a vizsgán? A vizsga valamiképpen mindig összekapcsolódott a jövővel. Ahhoz, hogy az elképzelt hivatást vállalhassam, meg kell felelnem a követelményeknek. Fel kell készülni rá.
Egész életünk tulajdonképpen felkészülés.
Felkészülés az Úrral való találkozásra.
Azzal az Úrral fogunk találkozni, aki kétezer évvel ezelőtt megjelent a történelemben, akiben az Isten testet öltött és közöttünk élt. Azzal az Úrral, aki új életutat mutatott meg nekünk. Találkozás azzal az Úrral, aki majd eljön ítélni élőket és holtakat, s akinek az országa soha nem ér véget.
Ővele találkozunk látható földi életünk befejezésekor. Akarom, nem akarom, be fog következni. Hogy mikor, egyikünk sem tudja. Szent Benedek figyelmezteti a szerzeteseit: A halált minden nap gyanakodva tartsd szemed előtt! Ez nem azt jelenti, hogy félelemben és rettegésben éljünk. Csupán azt, hogy legyünk képesek megkülönböztetni az el nem múlót és az ideig tartót. Azt jelenti, hogy ne cipeljünk magunkkal fölösleges terheket az úton. Azt jelenti, hogy az odafönt valókat keressük.
De hol találjuk meg az odafönn valókat? Érdekes paradoxona az életünknek, hogy
az odafönn valókat itt és most találjuk meg. Úgy, hogy ebben a világban élünk, de nem ennek a világnak.
Ez a világ, ez a szép, új világ mindent megtesz annak érdekében, hogy kiölje a várakozás és vágyakozás képességét az emberből. Várakozni annyit jelent, hogy tudom, majd eljön. A várakozásban benne van a meggyőződés, hogy nem csak a „most” van, hanem valóság az is, amit úgy hívunk, hogy „majd”. Ami még nincs itt. Ami el fog jönni. Nekünk pedig készen kell állnunk a fogadására.
A várakozás, vágyakozás feltételezi, hogy nyitott a szívünk. Hogy nem zárulunk be önmagunkba. Hogy tudomásul vesszük, rajtunk kívül más is létezik ezen a világon.
Lehet, hogy tévedek, de kimondom: úgy látom, mintha kiveszőben volna ebben a világban a vendégfogadás. De a látogatás is. Gyermekkoromban szüleim gondosan ügyeltek arra, hogy a lakásunkban mindig rend legyen. Olyan rend, hogy ha bármikor érkezik is váratlan vendég, jól érezhesse magát.
Felteszem magamnak a kérdést: vajon törődöm-e azzal, hogy önmagamban rend legyen? Hogy bármikor érkezik is a vendég, ne jöjjek zavarba.
Tudok-e igazán várni? Nem kapkodva, idegesen, hanem nyugodtan, békében. Mert aki érkezik, nem a rendőrség, nem az ötvenes évek rettegett nyomozói.
Az Úr érkezik. Csendesen. Meglátogat bennünket a rászorulókban, a szegényekben, a szomorkodókban,
a ruhátlanokban, a számtalan szükséget szenvedő emberben. Meg tudom-e ajándékozni azzal, hogy valóban testvérként fogadom?
Meglátogat a szükséget szenvedő emberben
A várakozás egész életünk velejárója.
Az egyház ősi gyakorlata erre a várakozásra tanít bennünket, amikor Jézus születésének ünnepére külön időszakkal készül. Advent: szent idő, amikor tudatosítjuk, hogy meg fog érkezni a vendég. Megérkezett már egyszer a történelem valóságába, amikor
meghirdette az eljövendő, de már közöttünk lévő Isten országát.
Megérkezik, ha valóban tiszta szívvel várunk rá, az ünnep fényességében. És megérkezik mindannyiunk számára, amikor földi utunk véget ér. Az az út, amelyet végig kell járnunk. Az az út, amely sokszor megerőltető. Amelyről szeretnénk tudni, hogy hová vezet.
Nem várhatunk ölbe tett kézzel. Feladatot kaptunk mindannyian. A várakozás nem jelenthet tétlenséget. Nem jelenthet szorongást. De nem jelentheti azt sem, hogy belefeledkezünk mindennapi feladatainkba, úgy, hogy képtelenek vagyunk fölemelni a tekintetünket, és figyelni a végtelen távlatokra.
A várakozás nem jelent tétlenséget
Ady Endre írja:
Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon,
De háborus éjjel.
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.
(Az Úr érkezése)
